Kuszálik József: A tájfutó térképekről

3. A tájfutó térkép készítése

A tájfutó térképek elkészítésénél két külön munkaszakasz különíthető el. Ezek: a terepmunka (terepi felmérés) és a kartográfiai-, (rajzi) rész. Mielőtt azonban rátérnék ezen munkálatok bemutatására, néhány szóban a tájfutó térképek bizonyos jellemzőiről, matematikai alapjairól kell beszélnem.
A tájfutó térképek a nagy léptékű, általános topográfiai térképek közé sorolhatók, hiszen a konkrét topográfiai felszínt és az azon jelentkező növényzetet és hidrográfiát adják vissza. Léptéküket illetően az IOF (International Orienteering Federation) az 1:15000-es léptéket írja elő a tájfutó térképek léptékeként. Rövid távú versenyekre, az idős kategóriáknak, valamint a gyerek kategóriáknak megengedett az 1:10000-es méretarány is. Az előírt alapszintköz 5 méter, de lapos területeken 2,5 m-es is lehet. Mivel a versenyzők a iránytűt használva tájolják be a térképet, a tájfutó térképek észak vonalai a mágneses északi irányt jelzik. Mivel a tájfutó térképek kis területeket ábrázolnak (általában 5-10 km2) a készítésüknél nem veszik figyelembe a Föld görbületét.
A versenyzőnek a térképre támaszkodva kell két ellenőrző pont közötti utat megválasztani, fontos tehát, hogy a térkép mindenütt jó legyen. Csak így lehet a versenyzőknek egyenlő esélyt biztosítani és a pontfogásban és tájékozódásban kizárni a szerencse szerepét. A tájfutó térkép akkor jó, ha a tartalma, pontossága, az ábrázolt részletek általánosítása, valamint olvashatósága megfelelő.
A térképnek azokat a tereptárgyakat kell visszaadnia, amelyeket a sportoló futás közben észlel és amelyek a tájékozódásához és útvonalválasztásához szükségesek. Ennek érdekében a térképeken fel kell tüntetni a sportolónak akadályt jelentő elemeket: áthatolhatatlan vízfolyást, kerítést, sziklafalat, meredek lejtőt és a különböző sűrűségű növényzetet. Ezek mellet meg kell jelenítenie a tájékozódást elősegítő úthálót és a domborzat fő formáit. A tájfutó térképeken ábrázolt elemek közül a legjelentősebb a domborzat. Ezt szintvonalakkal ábrázolják és nagy hangsúlyt fektetnek a domborzat részletes visszaadására. A térképeken ábrázolt tereptárgyak és terepformák relatív pontossága 5%-os tűréshatáron belül kell hogy legyen.
Az általánosítást a tájfutó térképeken két lépésben valósítják meg: kiválasztással és a rajzi általánosítással. A kiválasztás a terepező feladata. Meghatározza a konkrét terepi jelleg függvényében a legkisebb ábrázolandó tereptárgyakat (pl. kövek, tuskók, gödrök). A rajzi általánosításnál az IOF szabvány határain belül minden megengedett: egyszerűsítés, eltolás, eltúlzás a térkép olvashatóságának érdekében.
A terepi felmérést bizonyos előkészítő munkák előzik meg. Először is azt kell megvizsgálni, hogy a kiválasztott terület alkalmas-e tájfutó versenyek lebonyolítására. A terepnek elégséges mikrodomborzati formát, tereptárgyat kell tartalmaznia. Ugyanakkor ne legyen túlságosan meredek, és ne fedje nagy mértékben futhatatlan növényzet. Előnyös, ha a terep egy városhoz közel esik, hiszen könnyebben megközelíthető, jobban kihasználható.
A következő lépés az alaptérképek beszerzése. Romániában alaptérképek a Megyei Kataszteri, Geodéziai és Térképészeti Hivatalnál (Oficiul Judeţean de Cadastru, Geodezie şi Cartografie – OJCGC) szerezhetők be, ahol 1:5000-es léptékű topográfiai térképek vannak. Ezek tartalmát meglehetősen vigyázva kell kezelni, mivel ezek a 70-es évekből származnak, tehát elavultak és sok helyen nem felelnek meg a valóságnak. Másrészt nem eléggé részletesek. Ha ezek nem szerezhetők be, akkor alaptérkép nélkül, úgymond “fehér lapról” kell a térképet elkészíteni. Régebb, a 70-es, 80-as években sok térkép készült “fehér lapról.” Habár alaptérképként még számos más helyről be lehet szerezni különböző fajta térképeket: erdészeti-, kataszteri-, tervezői térképeket, ezek nem segítenek jelentősen a terepmunkában és beszerzésük is nehezebb. Külföldön beszerezhetők még az ortofotók is. Ezek nagy segítséget nyújtanak a térképezőnek, főleg, ha az automatikusan meghúzott szintvonalak is megszerezhetők.
A “fehér lapról” induló térképkészítésnek az első célja egy alapháló megszerkesztése, amit később másodhálóval kötnek össze. Ezt, az egész térképet átfogó hálószerkezetet, fogják majd a terepen “sepregetők” kiegészíteni feltüntetve a részleteket. Az alapháló megszerkesztésére a terepen dolgozók mérődrótot, iránytűt és lejtőmérőt használnak. A mért adatokat egy füzetbe jegyzik le, amiből otthon szerkesztik ki a megfelelő szakaszokat. Az alapháló megmérésére nagy lineáris tereptárgyak mentén sokszögelést használnak. A füzetekbe vezetetik be a mért magassági szögeket is, amelyek segítségével megszerkesztik az alaphálónak a szintgörbékkel való metszéspont. Nagyon lényeges az alapháló sokszögeléseinek a grafikus kiegyenlítése, ha a mérés nem záródik, de nincs túl nagy zárási hiba sem. Ha a zárási hiba túlságosan nagy, a mérést keresztmérésekkel ellenőrzik le, de ha így sem kerül meg a hiba, akkor az egész szakasz újramérése szükséges. Az alapháló zárását arányos grafikus sokszögelés-kiegyenlítéssel valósítják meg. Az alap és másodháló kisebb zárt területekre, úgynevezett „töpörtyűkre” osztja a terepet. Ezekkel indulnak a térképészek átfésülni a terepet, úgymond “sepregetni”.
Mivel az adatok füzetbe való feljegyzése, majd ezek kiszerkesztése nagyon sok időt vesz igénybe, és mivel az 1:5000-es léptékű alaptérképek egyre hozzáférhetőbbek lettek ezt a munkamódszert ma már alig használják.
Legtöbbször egy térkép elkészítéséhez több terepember kell, mivel a felmérendő terület nagy és a munka nagyon időigényes. Jóllehet az IOF jelkulcs sok támpontot ad, a több személyből álló munkacsapat számára nagyon fontos, hogy a térképészek együtt is nézzék meg a terepet, “egyeztessenek”, a legkisebb ábrázolt tereptárgyak nagyságában, valamint a növényzet és úthálózat egységes szemléletében. Ez rendkívül fontos a térkép homogenitása, egységesítése szempontjából. Egy négyzetkilométer felmérése 60-160 munkaórát igényel. Ezt elsősorban az alaptérkép pontossága és részletessége határozza meg, valamint a terep jellege. Ezt az időt természetesen befolyásolja még a térképész tapasztalata, egészségi állapota, valamint az időjárási viszonyok.
A terepezésre legalkalmasabb idő a késő ősz és kora tavasz, amikor a lombozat hiánya jó látótávolságot biztosít. Nehéz viszont ilyenkor a sűrűbb erdőrészek futhatóságának helyes értékelése. Ősszel az útháló a lehullott levelek miatt kevésbé szembetűnő, ezért a térképész vékonyabb útkategóriába sorolhatja. Ajánlatos a munka elején először bejárni a területet egy általános benyomás végett, valamint a munka felbecsülése és a helyes munkamódszer megválasztása céljából. Terepmunka alkalmával a térképész lineáris, pontszerű, areális, valamint domborzati tereptárgyakat kell, hogy ábrázoljon. Ehhez mindössze tájolót és lépést használ.
Valamennyi tereptárgy felmérése azonos elvre alapszik, mégpedig a poláris koordináták alkalmazására. Minden mérés kezdőpontja és végpontja közötti irányt a mágneses északhoz viszonyított szöge határozza meg, a mérés hosszát lépéssel kell megmérni. Ugyanaz a műszer szolgál az irányszög megmérésre és a rajzlapra való rögzítésére is.
A lineáris tereptárgyakat (utak, ösvények, jelleghatár, vízfolyások) a sokszögelés módszerével mérik fel és ábrázolják. A lineáris tereptárgyakat egyenes szakaszokra bontják fel, majd az egyenes szakaszokat lemérik és lépték szerinti kicsinyítésben ábrázolják.
A pontszerű tereptárgyakat rögzített pontokhoz viszonyítva mérünk be, akár úgy, hogy a rögzített ponttól való irányát és távolságát lemérjük, akár úgy, hogy a távolságmérés helyett két vagy három rögzített ponttól elő-, oldal- vagy hátrametszést alkalmazunk. Az areális tereptárgyak körvonalát szintén pontokra és szakaszokra bontják, ezek felmérése a zárt sokszögeléssel történik.
A domborzatot szintezéssel mérik fel. A “töpörtyű” szélén megjelenő szintmetszéseket a térképész a terepen azonosítja (és szükség esetén meg is jelöli). Az azonos szintértékeket egy szintező segítségével ellenőrizve egy sokszögű vonallal lehet összekötni a topográfiai felszínen és a rajzon. A helyes szint bemérése a következő módon történik: a térképész egy segítő embert használ, aki egy jelet tart a földtől a térképész szemmagasságában. A térképész a távolban levő jel szintjét egy folyadékos szintezővel méri be, majd a távolságát és irányát a már ismertetett módon.
Bármilyen fajta tereptárgyat is mértünk meg , de főképp a sokszögelésnél fontos a fellépő zárási hibát eloszlatni. A méréseket mindig zárni kell, vagyis egy már meglévő ponttal összemérni, hogy irányban és távolságban a környező, előzőleg már bemért tárgyakhoz képest jó helyen vannak-e.
A terepmunka után következik a térképrészek összerajzolása, a tisztázati rajz elkészítése. A terepezők már a térkép alaphálóját, mint a végleges rajz részeit kapják meg, ezért a zónahatárokat nem módosíthatják. A terepi rajzokon olyan egyezményes jeleket kell használniuk, amit a térképrajzoló egyértelműen megért. Ennek érdekében a megfelelő útkategóriákat, a futhatóságot, a növényzet jellegét rendszerint előzőleg megbeszélt számokkal, betűkkel, jelekkel látják el.
Tisztázati rajznak nevezzük a kidolgozott „töpörtyűkből” összeállított rajzot.
Alig egy pár éve a tisztázati rajz elkészítése után egy hosszadalmas út volt még a kinyomtatott térkép megjelenéséig. Ugyanis a színrebontást kézileg végezték el az öt színnek megfelelő öt fóliára. Újból meg kellett húzni tussal a fekete színnel jelölt rajzelemeket, mint például sziklarajz, útháló, jelleghatár, épületek, a barna színt: domborzati elemeket és a kék színű rajz fóliáját. A legnehezebb a zöld és sárga színek fóliáját elkészíteni, mivel a szép, egységes árnyalatok érdekében nem tussal, hanem raszteres lehúzásokkal fedték le a megfelelő területeket.
Ma ez már a múlté. Ma a tisztázati rajzot számítógépen készítik el, ezért a színre bontás automatikusan történik. A tájfutó térképek rajzolására fejlesztették ki az OCAD-ot, de ez a program ma sokféle térképészeti termék véglegesítésére-rajzára használható. Ezzel a szofttal rajzolta Zentai László Magyarországon az első digitális térképet 1990-ben. A szoft biztosítja a nemzetközi szabályzatban meghatározott jelméreteket, ezért a rajz sokkal könnyebbé és ugyanakkor tökéletesebbé vált.
A térképrajzolás az OCAD-del a képernyőn való digitalizálásra alapoz. A program a térképrészeket egy ezekre előzőleg meghúzott rácsrendszer alapján igazítja egymás mellé. Ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy a térképdarabot (hátteret – beszkennelt részt) elforgassuk, esetleg összenyomjuk vagy széthúzzuk a követelményeknek megfelelően.
A megfelelő helyre beigazított töpörtyűket aztán sorra megrajzolja a térképrajzoló. Az olvashatóság érdekében a rajzoló általánosít, ahol ez szükséges, valamint megváltoztathatja a vonalvastagságot vagy jelnagyságot. Szintén vigyázni kell az azonos színű, de különböző tereptárgyakat ábrázoló jelek találkozására. Ilyen esetben az egyik térképjelet meg kell szakítani. A rajz befejezése után a térképet néhány kiegészítő információval látják el. Feltétlenül szükséges a lépték és az északi irány feltüntetése. Ezen kívül általában rákerül a térképnév, a térképezők névsora, a térképellenőr neve, a térkép kiadásának éve, a támogató sportegyesület vagy szponzor neve és jelvénye. A megírásra kiválasztott betűk könnyen olvashatók, megfelelően nagyok kell, hogy legyenek. Ezután a térképkészítés utolsó fázisában a színekre bontott kész rajzot lemezen a nyomdának adják át, ahol előállítják a filmeket, majd a nyomólemezeket. Nyomtatásnál mindenképpen jó, ha jelen van a térképész is, hogy helyes színt és színerősséget használjanak a nyomtatásnál.

3.jpg - 148008 Bytes



Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőoldalára!