1 Néhány módszertani megjegyzés

Az elsődleges módszertani probléma a kartográfia fejlődésének korszakolása. A térképtörténetben szokásos módszerek alkalmazása itt nem lehetséges, mivel az elméleti kartográfia fejlődésében meglevő minőségi változásokat kell feltárni. Ez számos szempont alapján történhet. Itt a térképtudomány kialakulására helyezzük a súlypontot, az időbeli tagolásban is ez kerül az előtérbe. A kartográfiai irodalomban azonban már a térképtudomány kialakulásának időpontját illetően is igen erősen eltérnek egymástól a vélemények.
Több térképtörténész szerint a térképészet tudománya az első térképekkel kezdődik. Számos kartográfus szerint - így a neves kartográfus, Konsztantyin Alekszejevics Szaliscsev (1905-1989) szerint is - a térképtudomány az első elméleti elemek révén alakult ki. Ez az ókorban a vetülettan alapjainak a megteremtése során jött létre. Tagadhatatlan viszont, hogy a kartográfiának innen kezdve még igen hosszú utat kellett megtennie ahhoz, hogy önálló tudományágként elismerjék. Ez az amerikai kontinensen csak néhány évtizede valósult meg, az ottani kartográfusok, mint pl. Arthur H. Robinson (1905-) és J. A. Wolter, századunk 60-as, 70-es éveire teszik a térképtudomány genezisének befejezését. Ezek a szélsőséges vélemények is jól szemléltetik a különböző felfogásokat, amelyek az őstörténettől szinte napjainkig terjedő időszakon belül helyezik el a térképtudomány kialakulását. Nyilvánvaló, hogy a nagy időbeli besorolási különbségek mögött másmás szempontok rejlenek. Az egymástól eltérő kritériumok alkalmazásának lehetősége viszont a térképtudomány kialakulásának bonyolultságára utal.
A térképtudomány kialakulását különböző fejlődési vonalak hordozták, amelyek között jelentős időbeli és térbeli fáziseltolódások voltak. A fejlődési vonalak általános jellemzéséhez olyan rendszerezésre van szükség, amely a kartográfia alapszerkezetéből indul ki. Az 1. ábra egy ilyen szerkezeti modellt mutat be. A kartográfia tárgy szféráját a konkrét kartográfiai modellezés képezi, amelynek két oldala, ill. területe van: a gyakorlati kartográfia és a kartográfiai ábrázolásformák használata. Leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy a tárgyszférát a térképkészítés és térképhasználat képezi. A kartográfia metaszférájának leglényegesebb alkotóeleme az elméleti kartográfia, amely elsősorban az általános elméleti részből, valamint a térképkészítés és térképhasználat elméleteiből tevődik össze. A metaszféra azonban több ennél, a tárgyszféra mindenféle visszatükrözési formáját felöleli. Nem minden esetben szükséges az elméleti kartográfia és a kartográfia metaszférája közötti különbséget hangsúlyozni. Így ezeket a fogalmakat szinonim kifejezésekként is használhatjuk. Történeti szempontokból azonban néha fontos ez a különbségtétel, mivel a térképtudomány ismeretrendszerének létrejöttében azok a metaszféra-elemek is nagy szerepet játszottak, amelyek nem sorolhatók be az elméleti kartográfia fogalmi körébe. Ilyenek pl. a gyakorlati kartográfiai munka egyszerű visszatükrözési formái, empirikus leírásai, mint a térképkatalógusok vagy bizonyos térképtörténeti munkák. A "térképtudomány", ill. a "kartográfia tudománya" kifejezéseket szintén szinonimákként szokták használni, ami általában nem okoz semmiféle fogalmi zavart. Itt mégis utalni kell arra, hogy a két fogalom nem fedi teljesen egymást. A "térképtudomány" fogalom terjedelme nagyobb: pl. történeti szempontból is lényeges, hogy a metaszférán kívül a tárgyszféra egy részét is átfogja.
A térképtudományon belül - mint minden tudományon belül - két szintet lehet megkülönböztetni: a megismerési és a szociális intézményi szintet. Az előbbihez a sajátságos ismereti rendszer, a sajátságos ismereti cél és a sajátságos terminológia tartozik. Az utóbbihoz azok a szociális- kommunikációs kapcsolatok, intézményi rendszerek tartoznak, amelyek a térképtudományt életképessé teszik. Ide tartozik többek között a hivatássá válás kérdése, annak vizsgálata, hogy hogyan lett a térképészet mellékfoglalkozásból főfoglalkozás, milyen elismerés övezte a kartográfus hivatást az egyes időszakokban, milyen intézményekben jött létre a hivatássá válás stb. Számunkra különösen fontos annak feltárása, hogy hogyan alakult ki az elméleti kartográfia intézményi rendszere.
A kartográfia fenti tagolásai nemcsak a nézőpontok sokrétűségét biztosítják, hanem a különböző fejlődési vonalak rendszerezéséhez is alapot adnak. Ebből a szempontból lényegesnek tartjuk továbbá azt is, hogy röviden áttekintsük, milyen tudományelméleti koncepciók érvényesültek a tudománytörténet-írásban. A XIX. és a XX. században sokáig az a nézet uralkodott, hogy a tudomány teljesen racionálisan, törések nélkül fejlődik úgy, hogy az ismeretek kumulatív módon egymásra halmozódnak. A tudományt úgy fogták fel, mint egy piramis építését, amely során nem dől össze semmi, az ismereti rendszer egyre magasabbra nő. A "piramismodell" jellegzetes képviselője volt többek között John Stuart Mill (1806-1873) és August Comte (1798-1857), valamint William Whewell (1794-1866). A XIX. és a XX. század fordulója táján kialakult Franciaországban a tudományfejlődés holisztikus szemlélete, amely az egyes ismereti rendszereket a maguk egészében vizsgálta. Ennek az irányzatnak tipikus képviselője Pierre Duham (1861-1916) volt. A duhemi modell szerint a tudomány úgy fejlődik, hogy egy új ismereti rendszer váltja fel az előzőt. Az átváltás nem úgy történik, hogy a korábbi ismereti rendszer egyes elemei megváltoznak, hanem úgy, hogy az egész rendszer szerkezete változik meg. Az első világháború után a szociológia erős fejlődésnek indult, és ez kihatott a tudományfejlődési koncepciókra is. Ez már Max Weberrel (1864-1947) megkezdődött és folytatódott a tudásszociológiai és tudományszociológiai irányzatokban. Az előbbi fő képviselői Max Scheler (1874-1928) és Karl Mannheim (1895-1947) voltak. Az utóbbi irányzat az USA-ban alakult ki a 30-as években, és ahhoz a felismeréshez is eljutott - főleg az Ausztriából az USA-ba emigrált Edgar Zilsel (? -1944) révén -, hogy az ismeretek fejlődését társadalmi tényezők is befolyásolják. Ennek a kapcsolatnak az értelmezésére már a XIX. század második felében a marxizmus is törekedett, de tényleges tudománytörténeti alkalmazására csak jóval később, a 30-as években került sor, pl. Borisz Hesszen (1883- 1971) munkásságában. A marxista tudománytörténet- írás adós maradt a tudománytörténeti kutatásban közvetlenül hasznosítható módszertani alapok kidolgozásával. Ezen a téren a polgári tudományelmélet a 60-as években nagyobb aktivitást mutatott. Az amerikai Thomas S. Kuhn (1922 - ) 1967-ben megjelent tanulmánya a tudományos forradalmakról szinte forradalmat idézett elő a tudományelméletben és a tudománytörténet-írásban. Ez a "piramis-modell" teljes feladását jelentette. Kuhn szerint a tudományfejlődésben nemcsak a szakadatlan építkezés, hanem a rombolás, ill. a régi építkezési hely elhagyása is megvan. Kuhn különbséget tesz normális és forradalmi tudomány között. A normális tudomány fázisában egy bizonyos alapfelfogás, meggyőződés - egy paradigma - uralkodik. Ekkor a tudomány kumulatívan fejlődik. Az uralkodó paradigma igyekszik elnyomni a vele ellentétes új ismeretek feltárását, de végül is válságba kerül és ezzel előkészíti a tudomány forradalmi fejlődését. Ennek során egy új paradigma veszi át az uralmat. Megemlítjük még a Popper-Lakatos irányzatot is. Az osztrák származású Karl Raimund Popper (1902-1994) úgy fogja fel a tudományfejlődést, mint egy negatív előjelű kumulációt. Képszerűen ezt úgy lehet érzékeltetni, hogy a tudomány fejlődése során mindig nagyobb és tágasabb börtönbe kerül, de sohasem lesz teljesen szabad. Popper tanítványa és tanszékvezető utódja, Lakatos Imre (1922- 1974) szerint, aki Budapesten fizikát, Moszkvában pedig filozófiát tanult, a tudományfejlődés elemeit nem az elméletek, hanem a kutatási programok alkotják. A fejlődés az egymással rivalizáló kutatási programok versenyéből fakad.
A fent említett tudományfejlődési elméletek olyan gondolatokat tartalmaznak, amelyet az elméleti kartográfia fejlődésének feltárásánál figyelembe vehetünk. Számunkra elsősorban azok a lényegesek, amelyek az egyes tudományos diszciplínák kialakulásával, időbeli tagolásával foglalkoznak. Különös figyelmet érdemel a Martin Guntau(1933 - ) által kidolgozott fázismodell, amely három fejlődési szakaszt különít el. A kezdeti szakaszban olyan folyamatok zajlanak le, amelyek a tulajdonképpeni genezist még csak előkészítik. A későbbi diszciplína egyes ismereti elemei már létrejönnek ugyan, de ezek csak a konstitúció (megalakulás) fázisában kapnak rendszerjelleget. Az etabláció (berendezkedés) fázisában alakul ki az adott tudomány önálló "infrastruktúrája", amely az ismereti rendszer bővített újratermelését, reprodukcióját lehetővé teszi. Ekkor épül ki a szociális-intézményi szint. Ezzel zárul az új tudomány születése, és az új tudomány rátér a konszolidáció fejlődési szakaszára.
Az itt megadott szempontok alapján a következő fejlődési vonalak határozhatók meg általános formában: a tárgyszféra, ill. a gyakorlati kartográfia egyes elemeinek a kialakulása, ezeknek az elemeknek reproduktív rendszerekké válása, a metaszféra, ill. az elméleti kartográfia ismereti rendszerének több fázison átfutó kialakulása egy más tudomány részeként, ezen rendszerek szociális-intézményi szintjének létrejötte, az uralkodó paradigmák feltárása, az önálló térképtudomány ismereti és szociális-intézményi szintjének kialakulási fázisai. Mindezt persze e könyv keretében nem tudjuk ugyanolyan részletességgel tárgyalni; elkerülhetetlen a pragmatikus jellegű válogatás. A térképtörténetet ismertnek tételezzük fel úgy, hogy ennek a munkának a megértéséhez feltétlenül szükséges a következő könyvek ismerete:

Stegena Lajos: Térképtörténet;
Klinghammer István és Papp-Váry Árpád: Földünk tükre a térkép.

Így nem tartjuk szükségesnek azoknak az ismereteknek a tárgyalását, amelyek a gyakorlati kartográfiában halmozódtak fel és az elméleti kartográfia egyes elemeinek a kialakulását készítették elő. A súlypontot az elméleti kartográfia kezdeteire, valamint a kartográfia résztudománnyá, majd önálló tudományággá válására helyezzük.




Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!