A tudományok fejlődése a a Tudományegyetemen is egyre inkább igényelte a rendszeresen folytatott, alapos, szakavatott térképészképzést, azaz a tudományos, felsőfokú oktatási intézmény megteremtését.

Az 1950-es éveket megelőzően is lehetett valaki jól képzett térképész hazánkban, még ha nem is sokan voltak, de számosan dolgoztak magas színvonalon ezen a szakterületen. Aki ilyenné képezte magát, annak az elméleti ismereteket sok helyről kellett megszerezni és hosszú gyakorlattal tudta csak teljessé tenni. A matematikai, geometriai, vegyészeti, műszertani ismeretek a műszaki egyetemen voltak elsajátíthatók, az ott - főleg a geodéziai tanszéken - kiadott (tan)-könyvekből voltak gyarapíthatók. A természettudományok tárházát a tudományegyetem jelentette, ahonnan a nélkülözhetetlen korszerű földrajzi és földtani tudást lehetett meríteni. Minden más térképészeti ismeretet ezekben az időkben pedig főként önképzéssel és a katonai térképészeti intézet szaktanfolyamain lehetett megszerezni. Az érdeklődő szakember csak hosszú idő szorgalmas munkájával, ebben az intézményben felhalmozott sok tapasztalat átvételével és nem kevés technológiai gyakorlattal válhatott csak a térképészet igazi művelőjévé. Emellett csak olyan adottságokkal, mint szorgalom, kreativitás, rajzkészség, érhette el azt, hogy elméletben, szerkesztésben, rajzolásban, grafikai művészi kifejezésmódban, valamint a nyomtatás követelményeiben is kellő jártasságot szerezzen.

Mindehhez még megfelelő szakmai környezet, alkotói légkör és tudásukat átadni hajlamos/képes kollegák kellettek. Ezt az igen időt raboló és fáradságos ismeretszerzést hatékonyabbá, egyszerűbbé és könnyebbé tenni csak az egyetemi oktatás keretében lehet. Itt van mód a nemzetközi és hazai szakmai tapasztalatok sűrítésére, összevetésére, általánosítására, a szakmai irányú megállapítások alátámasztására vagy elvetésére, azaz a térképtudomány minden ágának beható művelésére. Nem különben pedig ezek gyors továbbadására, megszerzésére.

A hazai egyetemi térképész oktatás megindítására az idő az 1950-es években érkezett el. Ekkorra alakultak ki azok az előfeltételek, amelyek nélkül nem indulhatott volna meg. Ekkorra jött létre olyan társadalmi igény, ekkorra állt saját lábára a térképtudomány és ekkorra alakult ki a szakmai környezet, amelyben gondolni lehetett új egyetemi szak, az elméleti kartográfus, a gyakorló térképész és a térképésztanár-képzés megindítására.

A társadalmi igények oldaláról nézve a második világháború után minden és mindenki a felsőoktatás átalakítását kívánta. Sok területen tarthatatlan volt az egyetemi oktatás szűkkörűsége, nem volt megfelelő a mélysége és nem ütötte meg a kívánt nemzetközi szintet. Ezt már a háború előtti oktatáspolitika is elismerte, de a háború miatt és más okokból nagyon keveset tett a javítás érdekében. Az új kormányzat is e hiányosságok felszámolását tűzte ki célul: pótolnia kellett a háború miatt kiesett szakembereket, létre kellett hozni az új értelmiséget. Ezért növelte az oktatásban résztvevők számát, új egyetemeket, karokat és tanszékeket hozott létre.

Közelebbről - térképészeti vonatkozásban - nézve az egységes, tervszerű, állami térképkiadás volt a cél.Ehhez létrejött mint miniszteriális szerv az Országos Földméréstani Intézet, majd az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal, amely 1951-52-ben megalapította állami vállalatait, köztük az alapvetően kartográfiai kiadási teendők ellátására a Kartográfiai Vállalatot, s több, nevében is térképészeti vállalatot. Létrejött számos műszaki jellegű tervező intézet is.

Az újjáépítés és a nagyarányú építkezések, nem kevésbé a földreform ügyei a térképészeti igények jelentős növelését kívánták meg. Nem volt kisebb a katonai térképészettel szemben támasztott igény sem. Meg kellett teremteni az ország egységes katonai topográfiai térképművét és számolni kellett az akkori idők (hideg) háborús követelményeivel. Számításba kellett venni azt is, hogy az országnak nem volt egységes a kataszteri térképekkel való ellátottsága sem, a meglevők is igen elavult állapotban voltak.

A minőség szempontjából is voltak kívánnivalók. Irmédi-Molnár László írja: "Felállításra kerül a polgári Geodéziai és Kartográfiai Intézet³⁰, melynek tagjai jórészt az egykori katonai Térképészeti Intézet dolgozói sorából kerültek ki. Ezek a kitűnő térképrajzolók azonban a katonai térképek finom, pontos rajzához, precíz felépítéséhez voltak szokva, beidegzettségük annak felelt meg és így nem csoda, ha éppen a házi kiképzés hiányosságából kifolyólag nem volt elképzelésük arról, hogy mik a követelmények a polgári térképeknél. Térkép-pedagógiai érzékük pedig - mondani sem kell - teljesen hiányzik. Ez az áldatlan állapot azután oda vezetett, hogy az elkészített polgári és iskolai térképek - bár geográfus tanárok nyújtottak némi segítséget - messze elmaradtak a jónak és helyesnek nevezhető térképek fogalmától."

Mindezek a körülmények az oktatás kiszélesítését, új szakemberek képzését kívánták meg.

Fejlettsége szempontjából a térképtudomány akkor kaphatott katedrát, ha bizonyítani tudta önállóságát, társadalmi súlyát, nemzetközi tekintélyét és kiemelkedő szakembereket tudott felvonultatni, az oktatás élére állítani.

Az önállóság bizonyítására a Honvéd Térképészeti Intézet és a Magyar Földrajzi Intézet - előző fejezetekben tárgyalt - tevékenysége és terméksokasága szolgált: a katonai térképezés, a turistatérképek, az iskolai térképek és a számos könyv, kiadvány megjelentetése. Ezen termékek előállítása ugyanis egyre inkább a korszerű technológiák bevezetésén alapult: a fotogrammetria szélesebb körű alkalmazásán, a szintvonalas domborzatábrázolási mód bevezetésén, új másoló eljárások kimunkálásán, a többszínű nyomdatechnika elterjedésén, tehát magas elméleti képzést igénylő szakterületek térhódításán. Ezeket más tudományok nem tudták kellő mélységig felölelni, azaz más szakterületek művelői ezeket nem tudhatták "úgy mellékesen" felvállalni.

A "hazai" térképtudomány kialakulásában nagy szerepet játszott a térképészeti irodalom létrejötte, az említett intézmények munkatársainak szakirodalmi tevékenysége. Munkásságuk elsősorban a Térképészeti Közlönyben és a Geodéziai Közlönyben került a közönség és a szakemberek elé.

Az említett intézmények és kiadványaik alakították ki először a térképtudomány egységes nyelvezetét, terminológiáit és tették kapcsolhatóvá a nemzetközi térképészeti tevékenységhez, tudományhoz. Ugyanakkor ezek tárták fel a szakterület múltját és addigi társadalmi-munkamegosztásbeli kapcsolatait.

A térképészek társadalmi súlyát növelték és a közvélemény érdeklődését felkeltették azok a térképkiállítások, amelyeket 1936-ban az Országos Levéltár, 1937-ben pedig a Magyar Hadi Levéltár munkatársai rendeztek. Ide sorolhatjuk a HTI-nek a már tárgyalt 1939-40-es térképkiállítását, amelyen a miniszterelnök (Teleki Pál), a vezérkari főnök és sok más potenciális személyiség is megjelent.

A térképtudomány és a térképészet útjait katonai körökben a Térképészeti Intézet tábornoki rangú parancsnokai egyengették. Többen közülük a katonai iskolák, az Akadémia tanárai voltak. Közülük különösen Somogyi Endre keltett figyelmet katonaföldrajzi témájú könyvével, amelyben a Trianon utáni Magyarország katonaföldrajzi stratégiája alapjait rakta le.

Egy országban egyik szaktudomány sem fejlődhet, ha nincsenek nemzetközi kapcsolatai és nem vív ki magának nemzetközi elismerést. Ehhez pedig olyan személyek kellenek, akik itthon a tudományt magas szinten művelik. Elmondhatjuk, hogy szakterületükön - elsősorban a Honvéd Térképészeti Intézetben - voltak ilyen személyek! A 20-as évektől dr. Fasching Antal; azután a fotogrammetria említett művelői, akik a nemzetközi fórumokon jogot kaptak arra, hogy nemzetközi kongresszust rendezzenek Budapesten. Ugyancsak nemzetközi hírnévre tett szert a Magyar Földrajzi Intézet s annak alapítója Kogutowicz Manó. A névrajz területén dr. Strömpl Gábor és dr. Takács József munkássága emelkedett ki. Ismertek voltak a magyar térképészek köztük Irmédi-Molnár László - a nemzetközi milliós térképek előállításával kapcsolatosan is.

Mind a társadalmi-gazdasági, mind a tudományos előfeltételek kevésnek bizonyulnak, ha nincs meg az a szellemi mozgató erő, amely képes a tudomány és a szakterület önállóságáért küzdeni és az elveket, óhajokat megvalósítani. Ez a mozgató erő személyekben, mégpedig önállóan gondolkodó, tettrekész és felkészült személyekben, a szakmai környezetben ölt testet. Ez a mozgató erő az, ami egy tudomány jövőbeni művelésének, továbbfejlődésének a záloga.

A harmadik feltétellel, a szakmai környezettel kapcsolatosan tehát megállapíthatjuk, hogy a magyar térképészet ügyének számos neves térképész szentelte életét s tekintette azt szívügyének. Láttuk, mind a katonai, mind a polgári térképezésben sokan látták a jövőben elérendő célt és tartották szükségesnek a szakmai utánpótlás megteremtését. Ezek közé tartoznak az említett dr. Tárczi-Hornoch Antalon, dr. Sébor Jánoson, dr. Rédey Islvánon és dr. Hazay Istvánon kívül elsősorban dr. Hankó Géza, dr. Takács József, dr. Bendefy László, Sántha Szilárd, Illés István, Oltay Károly, Érdi-Krausz György, dr. Homoródi Lajos, Türner István, Tallián Ferenc, Jánosfalfvy Dezső, Radó Sándor és közöttük is az élen Irmédi Molnár László.

ő nemcsak gondolt az önálló térképészet és tanszék megteremtésére, nemcsak óhajtotta, szorgalmazta, hanem életcélul tűzte ki azt, meg is tett érte mindent és - ami a legfőbb - meg is valósította.

Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!