4.4.2 Magyarország
1970-ben létrejött a korábban már röviden említett szerződés a honvédséggel. A szerződés lényege az volt, hogy az MTFSZ küldöttsége az 1:25 000-es katonai szelvényeken kijelölt 180 olyan területet, amin a későbbiekben majd tájfutó versenyt akar rendezni, a honvédség illetékesei aztán ezeket a területeket elbírálták, és megadták, hogy melyik területen szabad és melyiken nem térképet készíteni. Az engedélyezett területeken biztosították az alaptérképet is (1:25 000-es vagy 1:10 000-es titoktalanított szelvényt). Szintén 1970-ben jelentek meg az első 1:20 000-es méretarányú térképek Magyarországon, valamint a futhatósági szintek zöld fokozatokkal való ábrázolása – svéd mintára. Ezt akkor még nem raszterekkel, hanem sraffozással oldották meg. A korábban alkalmazott pontozás eddig ugyanis főleg típus szerinti elkülönítést jelentett (Ellentmondás: Bükk 4 1967-ből sűrűbb-ritkább pontozás a sűrűség elkülönítésre, Bükk 6 1970-ből szabályos pontozás 2 elkülöníthető futhatóság jelölésére!!! – 54. ábra).
1971-től minden térképet az MN Térképészeti Intézet nyomdájában állítottak elő, a „szamizdat” térképek ellen pedig kampányt hirdettek, így azok hamarosan el is tűntek (legtovább talán a Döbrönte Kupa térképei tartották magukat – 55. ábra). Ebben az évben jelent meg a gödrök ábrázolása. A tájfutás népszerűsítése céljából pedig a zánkai és csillebérci úttörőtáborok környékéről légifénykép-betétes térképet készítettek (56. ábra). A fejlettebb nyomdatechnika lehetővé tette a vonalraszter alkalmazását a zöldfokozatok előállításánál.
A nyomdai költségek leszorítása érdekében kísérleteket tettek a színek számának csökkentésére (5-ről 4-re). Rövid ideig a sárgát finom barna raszterrel helyettesítették (érdekesség, hogy ugyanekkor Dániaban a hangafűvel borított, nyílt, de nehezen futható területeket ábrázolták így – 57. ábra: a, b), majd a zöldet próbálták sárga és kék egymásra nyomásával létrehozni, sőt az 1970-es Sóstói-erdő esetében a kéket próbálták feketével helyettesíteni (a vízfolyásokat cikk-cakk vonal, a tavakat vízszintes fekete vonalkázás ábrázolta – 58. ábra). 1972-ben az MTFSZ kiadta az IOF-hez igazodó jelkulcsot és az ahhoz fűződő magyarázatot. Az ebben meghatározott narancssárga színnel azonban a kívánt zöld már nem állt elő, ezért aztán visszatértek az 5 szín (fekete, barna, sárga, zöld, kék) használatához. A négyszínnyomás csak a 1990-es évek végén tért vissza a nyomdatechnika nagymértékű fejlődése révén (CMYK, kristályrács-raszter).

A hetvenes évek eleje a „különlegességek korszaka” is egyben, a korlátozott nyomdatechnika miatt rengeteg a színváltozat, ezenkívül kedvelt volt a fázisnyomatok kinyomtatása is. A Bakonyban Gaja-szurdok néven 1:20 000-es térkép jelent meg 2.5 m-es alapszintközzel (59. ábra). A szurdok egymást érő szintvonalai ugyan nagyon plasztikusan rajzolják ki a domborzatot, ám a térképnek az a része tájfutásra szinte alkalmatlan, hiszen az olvashatóság minimális (1977-ben a második kiadást már 5 m-es alapszintközzel készítették el).
Az 1972-es Mecsek 4 térképet véletlenül tükörben nyomták ki az MN Térképészeti Intézetben (60. ábra), időhiány miatt kivételesen másik nyomda készítette el a helyes nyomást (fekete-fehérben). Az utánnyomás viszont már ismét a honvédség keretein belül készült. Helyesbítés szempontjából megjegyzendő érdekesség az ebben az évben készített Szanazug térkép Békés megyében, amit mopeddel helyesbítettek (ekkor még az előírt bemérési pontosság 50 méter volt!) (61. ábra).
1973-ban a Királyút 1:20 000-es, 2.5 m-es alapszintközű térképén dolgoztak először külföldi helyesbítők Magyarországon Bard Anderson és Kjell Larsson személyében. Érdekessége még ennek a térképnek, hogy ekkor ábrázolták először az ültetési irányt (kék színnel – hasonlóan a későbbi Kisasszony-erdő térképéhez – 62. ábra). Ebben az évben jelent meg a Szigetszentmiklós közelében fekvő Ledina térképe (M=1:20 000, alapszintköz: 1 m), Erdélyi Tibor első térképe (63. ábra).
Az 1972-ben megjelentetett, IOF szerinti jelkulcs ellenére időről-időre visszatértek egyes térképek esetén a topográfiai térkép jelkulcsainak elemei, például az 1974-es Csalányos-völgy egyéni OB térképének villanyvezeték jelölése esetén (64. ábra). Erre a korszakra jellemző a fantázianevek használata a terepek megnevezésére (pl. Sugaró, Ledina), ami némi változatosságot hozott a korábbi „tájnév+szám” (pl. Pilis 5, Mátra 3 stb.) elnevezésekhez képest. Korábban éberségi okokból még az is előfordult, hogy a tájnév nem is a valódi helyet takarta. A politikai helyzet oldódása a 70-es évek második felétől pedig már az egyértelmű azonosításra alkalmas elnevezések használatát is megengedte, és ez így van mind a mai napig.
1975-ben határozták meg, hogy normál térkép esetén az ábrázolt terület nagysága a természetben max. 20 km2 lehet, és a térképek nem alkothatnak egybefüggő területet. Létrehozták a max. 5 km2-nyi területet ábrázoló edzőtérkép kategóriát (pl. Vaskapu térképe Esztergom mellett – 65. ábra), ám ez később nem terjedt el. Ennek a kategóriának az értelme az volt, hogy így a katonasággal kötött szerződést jobban ki lehetett használni: az általuk kiadott 20 km2-es engedély így nem veszett kárba ilyen kis terepek esetén (Bozán György visszaemlékezése szerint).
Ugyanebben az évben az Év Térképe díjat a miskolci Zsigmond Tibor nyerte el 1:20 000-es méretarányú, 5 m-es alapszintközű Kisfennsík térképével. Ekkora már az 1:10 000-es alaptérképet használták a legtöbb helyesbítésnél (már ahol az rendelkezésre állt), az 1975-ös Év Térképe választás esetében a Tájékozódási Futás 1976/1. számában Bozán György már a következőket írta: „Kevésen múlott a Gilitka-kápolna bekerülése az első hatba. A 25 000-es alaptérkép olyan súlyos hátrányt jelent, hogy azt igen lelkiismeretes helyesbítéssel sem lehet pótolni. Szerencsére versenyterepeink kb. 70 %-ánál 10 000-es térkép áll rendelkezésre.” (66. ábra)

A 70-es évek története nem lehet teljes az ún. kistájtérképek megemlítése nélkül. Ez egy furcsa térképtípus volt, átmenet a turistatérkép és a tájfutó térkép között, a tájfutótérkép-készítés egy melléktérképe. Más néven szabadidőtérképeknek is nevezték őket, és a tömegsport elterjedését voltak hivatottak elősegíteni. Ezek a térképek kinézetükben inkább a turistatérképekhez álltak közel (pl. zöld erdő, M=1:20 000, a.sz.= 10 m), tájfutó versenyeket nem rendeztek rajtuk. Általában olyan, városok közelében fekvő területekről készültek, ahol tájfutó térkép is volt, de volt néhány terület, ahonnan csak ilyen kistájtérkép készült (pl. Hajdúszoboszló, Szársomlyó – 67. ábra).
Jellemző volt még a hetvenes évekre, hogy a „pénz nem számított”, így a térképek azóta sem látott, feleslegesen nagy példányszámban jelentek meg (6000-9000 db). Ez aztán azt eredményezte, hogy a későbbiekben sok megmaradt térképből borítékot hajtogattak.
1976-ban jelent meg a Nyíregyháza környéki Bakti-erdő első térképe, ezzel ismét egy újabb területet vonva be a magyar tájfutó térképek közé. Ezen a térképen próbálták meg először az alföldi terepekre nagyon jellemző tuskósorokat jelölni (barna szaggatott vonallal). A gödrös területeket pedig nem a már akkor is elterjedt és azóta hivatalossá vált barna pontozással, hanem „S” alakú jelekkel ábrázolták (68. ábra).
Ekkoriban már minden évben kb. 30-40 új térkép készült. Megjelent az 1:15 000-es méretarány, általánossá vált az 5 m-es alapszintköz, alföldön pedig a 2,5 és 1 m-es. 1978-ban jelent meg az első magyar 1:10 000-es térkép, a Misina-tető (69. ábra). 1979-ben, az MTFSZ megalakulásának 10. évfordulója tiszteletére egy igen érdekes térkép jelent meg Magyarország talán technikailag legnehezebb terepéről, a Kotló-hegyről a Vértesben (70. ábra). Egyszerre két méretarányban látott napvilágot, 1:15 000-esben és 1:10 000-esben. Érdekessége, hogy egyszerű nagyítással készült (mint ahogyan az ma IOF előírás), így a térkép szélén futó, többnyelvű „1969-1979 Magyar Tájékozódási Futó Szövetség” felirat is megnagyobbodott. Az év érdekessége címet az egy lemezen kinyomott Pótharaszt és Csúcs-hegy térképek vihetnék el, ugyanis ezeket nyomdai nagyítási hiba miatt 1:15 000 helyett kb. 1:13 300-as méretarányban nyomták ki az akkor szokásos nagy példányszámban, újranyomásra pedig már nem volt pénzügyi keret (71. ábra).
Ugyanebben az évben jelent meg az első nyomtatott magyar parktérkép a Városmajorról, Erdélyi Tibor munkája (72. ábra).
1981-ben jelent meg az első magyar, légifotó kiértékelés segítségével készített térkép, a Budapest környéki Zsíros-hegy (a légifotó kiértékelés megszervezése Erdélyi Tibor érdeme volt, azt az MN Térképészeti Intézetben egy szakember készítette az Intézet 35. évfordulója tiszteletére – 73. ábra).
1983-ban Magyarország rendezte a X. Tájékozódási Futó Világbajnokságot Keszthely környékén (Sátor-magas – egyéni, Vörös-hegy – váltó – 74-75. ábra). Az egyéni verseny térképét Kéki Miklós, Sőtér János, Zánkay András és Zsigmond Tibor, a váltó versenyét Erdélyi Tibor és Vekerdy Zoltán készítették.
Az első számítógéppel rajzolt térkép, a Lajosforrás 1990-ben jelent meg az akkor „A” egyéni bajnokságnak hívott OB selejtezőre. Zentai László rajzolta Hans Steinegger korai OCAD programjával az ELTE Térképtudományi Tanszék IBM XT/AT típusú számítógépén. Zentai László is résztvett a korábban már említett svédországi konferencián, ahol Steinegger bemutatta az OCAD-et, és akkor vette fel vele a kapcsolatot. Ez a térkép világviszonylatban is az első, Svájcon kívüli, OCAD-del készített térképek között van (76. ábra).
Az 1990-től eltelt 10 évben a magyar tájfutó térképekre is a digitális átállás volt jellemző. A térképek zöme az IOF jelkulcs szerint készül, különleges magyar jelnek már jószerével csak a Bükkben alkalmazott szénégető jel számít. Néha kényszerűségből voltak kísérletek más grafikus szoftver (CorelDRAW, Aldus Freehand, Adobe Illustrator) használatára is, de ezek a térképek nem terjedtek el. Igazi újdonságot a kilencvenes évek végén a négyszínnyomás megjelenése (pl. Egyéni OB 2000, Koplaló – 77. ábra), valamint a frissen helyesbített, lézernyomtatóval kinyomtatott térképek jelentenek (pl. Éjszakai OB 2000, Kápolnapuszta – 78. ábra).

Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőoldalára!