A térkép szerepe a régészetben az M0-ás útgyűrű megelőző régészeti feltárásának példáján keresztül

SZAKDOLGOZAT

Készítette:
Szánthó Dániel Ferenc

Témavezető:
Dr. Zentai László egyetemi docens

Külső konzulens:
Dr. Tari Edit

Eötvös Loránd Tudományegyetem
Térképtudományi Tanszék
Budapest
2003



Tartalom

1.       Bevezetés.................................................................................................... 4

2.       A régészet rövid áttekintése........................................................................ 5
2.1.      A régészet tudományos szempontból.................................................... 5
2.2.      A régészet napi feladatai..................................................................... 5
2.2.1.     Gyűjteménygyarapítás................................................................... 6
2.2.2.     Gyűjteménykezelés....................................................................... 6
2.3.      A régészet törvényi keretei.................................................................. 7

3.       Az M0-ás útgyűrű megelőző feltárása......................................................... 8
3.1.      A terepbejárás..................................................................................... 9
3.2.      A kitűzés............................................................................................ 10
3.3.      A felmérés......................................................................................... 11
3.3.1.     A rajzi felmérés.......................................................................... 12
3.3.2.     A műszeres felmérés................................................................... 13
3.3.3.     A régészeti felmérés................................................................... 15
3.4.      Az alaptérkép létrehozása.................................................................. 15
3.4.1.     A szerkesztés lépései.................................................................. 15
3.4.2.     A térképi tartalom....................................................................... 15
3.4.3.     A szerkesztés jelkulcsa............................................................... 17
3.4.4.     Térképhelyesbítés....................................................................... 17
3.4.5.     Az alaptérkép felhasználási lehetőségei..................................... 18
3.5.      Az adatbázis létrehozása.................................................................... 19
3.6.      A térinformatikai rendszer................................................................. 20
3.6.1.     Általános követelmények............................................................ 20
3.6.2.     Régészeti feltáráson való alkalmazásának sajátosságai.............. 21
3.6.3.     Régészeti feltáráson való alkalmazásának korlátai..................... 23

4.       A régészek térképhasználatáról................................................................. 25
4.1.      A térképek, mint közvetlen forrásmű.................................................. 25
4.1.1.     Kezdetleges térképvázlatok........................................................ 25
4.1.2.     Irodalmi művekben fennmaradt tájleírások................................. 26
4.1.3.     Tájleírás szándékával létrejött egyéb források........................... 27
4.1.4.     Metszetek és régi térképek.......................................................... 29
4.1.5.     Topográfiai térképek.................................................................. 30
4.2.      A térképek, mint a terepen végzett feladatok eszköze........................ 33
4.3.      A térkép, mint a régészeti elemzések eredménye............................... 33

5.       A térkép helye a hazai régészetben........................................................... 35
5.1.      A térkép régészeti felhasználásának története.................................... 35
5.2.      A régészet térképekkel kapcsolatos országos intézményei................. 36
5.3.      A régészképzés helyzete Magyarországon......................................... 37

Irodalomjegyzék............................................................................................... 38

Mellékletek

1. melléklet: A feltárás legelső térképvázlatai
2. melléklet: Az M0-ás útgyűrű lelőhelyeiről kézült áttekintő térképek
3. melléklet: A lelőhely alaptérképének felhasználási lehetőségei
4. melléklet: A mérési adatok felhasználási módja
5. melléklet: A feltárt település jellegzetes részleteit bemutató térképek
6. melléklet: Az 1368. évi határjáró oklevél tartalma

Fényképek (feltárások légifelvételei)


1. Bevezetés

Mikor találkozik munkája során térképpel a régész? Hogyan olvassa a térképet, milyen üzenetet hordoz számára? Milyen célból, milyen fajta térképeket használ? Mekkora jelentőséggel bír a térkép a régészetben, mint tudományban? Hol a helye azon belül a térképtudománynak? Van-e kölcsönhatás a két tudományág között?

Érdekes és mindeddig kevés figyelmet kapott kérdések, melyek igen nagy indíttatást jelentettek számomra a diplomamunka témaválasztásánál. A válaszokat kutatva legelőször tisztáznunk kell, mit jelent a régészet, és hogy kik a régészek, mert csak ennek ismeretében, lépésről-lépésre haladva alkothatunk világos képet a felvetett problémákkal kapcsolatban. Célszerű továbbá, mint minden tudományos kutatás során, az egyedi esetek elemzésével kezdeni, majd az általános következtetések levonásával zárni vizsgálódásunkat. Így szakdolgozatom gerincét egy, a szürke hétköznapok világából vett, de jellemzői által mégis különleges régészeti feltárás bemutatása, valamint az elmúlt néhány év alatt szerzett személyes tapasztalataim és régészekkel folytatott beszélgetéseim tanulságainak megosztása jelentik. Ezekre támaszkodva, mégis egyre távolodva tőlük, miként az épülő falak teteje kerül egyre magasabbra az alapoktól, kitartó munka eredményeként tűnnek majd elő a keresett összefüggések. Elsősorban a régészek térképismeretének és térképhasználatának gyakorlatáról, a bekövetkezett változásokról próbáltam írni, de az e téren megmutatkozó nehézségek sajnos az elméleti ismeretek hiányára vezethetők vissza. Nem észrevenni, nem szólni róluk tévedés volna. Szólok hát, de nem a bírálat szándékával, inkább csak a figyelem felkeltése érdekében összegzem a felmerülő gondokat. Ezáltal nem pusztán egy felsoroláshoz jutottam el, hanem két tudományág közötti határvonal átgondolásához. Ennek megvonása egyrészt nem a tisztem, másrészt túl azon, hogy a vitához elegendő nyilvánosságot és időt sem biztosíthat e mű, csupán a magyarországi helyzetet tekinti át.

A kitűzött feladat megvalósításában sokak baráti útmutatásáért, odaadó segítségnyújtásáért ezúton is köszönettel tartozom. Külön szeretném kiemelni Zentai László, Tari Edit, Nagy Andrea közbenjárását. Remélem, hogy sem az ő áldozatos munkájuk, sem szerény fáradozásom nem volt hiábavaló, hogy lesz olyan olvasó, aki vagy tanul a leírtakból, vagy továbbgondolja a felvetett kérdéseket, és esetleg még megpróbálja orvosolni is azokat.


2. A régészet rövid áttekintése

2. 1. A régészet tudományos szempontból

A régészet gyökerei a reneszánszig nyúlnak vissza. Az ember önmagáról és a világról alkotott képe jelentősen megváltozik ez idő tájt, szemeit már nem csak az égiekre függeszti, érdeklődése előterébe világias dolgok kerülnek. A múlt felé fordulás, a múlt értékeinek megmentése e kor és a régészet két alapvető ismérve. Az ókori tárgyak összegyűjtése óhatatlanul felvetette a rendszerezésük és értékelésük szükségességét. A korai gyűjtemény összeírások, majd ezek alapján a görög-római világról készült elemzések mentén körvonalazódik önálló tudományként a régészet. Johann Joachim Winckelmann (1717-1768) munkássága e tekintetben olyan jelentőséggel bír, mint Karl Peuker (1859-1940) tevékenysége a térképtudomány területén. Ezt követően a XIX. század folyamán kiépül a régészet intézményrendszere, szakosodik, megszervezik a felsőfokú oktatást, új résztudományágak fejlődnek ki mellette.

A történelemtudományhoz hasonlóan – melyből egykor kivált – a régészet is az emberiség történetével foglalkozik. Az elmúlt korok emberének nyomait, tárgyi emlékeit, anyagi kultúráját sajátos módszereivel kutatja fel és vizsgálja meg. Ezek térben és időben megmutatkozó összefüggései alapján tesz kísérletet múltunk felelevenítésére, mindvégig nagymértékben támaszkodva a természettudományok nyújtotta adatokra. Van, aki „a régészetet megkövesedett néprajznak, a néprajzot élő régészetnek” tekinti (Móra Ferenc), van, aki „a hulladékkal foglalkozó tudománynak” nevezi (Stuart Piggott), mások pedig az „ásó tudományának”.

2. 2. A régészet napi feladatai

Régésznek lenni egy kívülálló számára valami regényes és kalandos vállalkozást jelent. Alaposabban szemügyre véve, a régészt inkább a kitartás, a következetes gondolkodás és az elhivatottság jellemzi, csak ezekkel felvértezve képes a mindennapi kihívásoknak megfelelni. Hétköznapjai általában valamely múzeumhoz kötötten telnek. Munkája két, vonásaiban jól elkülönülő tevékenységre osztható fel: a múzeumi gyűjtemény gyarapítására és annak kezelésére.

2. 2. 1. Gyűjteménygyarapítás

A gyűjteménygyarapítás egy igen gyakorlatias, nagyrészt kint a terepen végzett feladat, mely a célkitűzésektől függően lehet terepbejárás vagy ásatás. A terepbejárás során vagy magát a lelőhelyet keresik, vagy a lelőhely korára, kiterjedésére próbálnak rájönni. Mindkét esetben a helyszínen talált leletek megléte, számossága, helye, kora, illetve egyéb jellemzői a mérvadóak. Ásatást azért végeznek, hogy egy már korábban felderített lelőhelyet részben, vagy egészében feltárjanak, az ott megőrzött leleteket napvilágra hozzák, összegyűjtsék, pontosan rögzítve a megtalálás körülményeire vonatkozó adatokat is. Az előkerült leleteket állaguk megőrzése érdekében mossák, kezelik, ha lehetséges helyreállítják, majd leltári számmal látják el, így válnak a gyűjtemény szerves részévé.

A terepbejárás és az ásatás közötti különbséget, a térképészet szemszögéből a célterület nagysága révén lehet megmutatni.

2. 2. 2. Gyűjteménykezelés

A gyűjtemény kezelése alapos elméleti felkészültséget igénylő, poros leletek között eltöltött hosszú irodai munkát jelent. Itt is az apró részletek felől haladnak az egységes, átfogó egész felé. Minden egyes leletről – tüzetes vizsgálat eredményeként – tárgykarton készül, fényképpel, rajzzal, leírással. Külön adatlapon rögzítik az előkerülés során megfigyelt jelenségeket, összefüggéseket. Az így kialakuló adatrendszerben a hasonlóságok keresése által a lelőhely általános jelelemzőinek felismerése válik lehetővé, illetve a lelőhely határain túlmutatva, az egykor ott élt nép, kultúra szokásaira, életkörülményeire, akár társadalmi berendezkedésére van mód következtetni. A régész ezen észrevételeit azok jelentőségének megfelelő terjedelmű közlésekben, előadásokban osztja meg a tudományos élet ez iránt fogékony tagjaival. Munkássága révén a régész, mint apró mozaikköveket illeszti helyére az ember történetének egy-egy általa vizsgált mozzanatát, így járulva hozzá sokakkal egyetemben múltunk minél teljesebb megismeréséhez.

A régész megfigyeléseit a szavakon túl, rajzok és térképek révén is közzéteszi, ilyenkor az a kérdés, hogy milyen (földi) jelenséget kell a térképen ábrázolni.

2. 3. A régészet törvényi keretei

Még mielőtt belefognánk a régészek térképhasználatával kapcsolatos vizsgálódásunkba, nem árt tisztázni a régészet jogi szempontok mentén történő megítélését, a régészek tevékenységével kapcsolatos néhány fontos jogszabályt, mert majd, mint látni fogjuk, ennek külön jelentősége van eredeti célkitűzésünk szempontjából is.

A 2001. évi LXIV. törvény, mely a kulturális örökség védelméről szól, kimondja, hogy minden a föld alatt, a víz alatt vagy barlangokban még rejtve levő, illetve onnan előkerült lelet állami tulajdont képez. Régészeti örökségnek tekint minden az emberi létnek 1711 előtt keletkezett nyomát, mely segít az emberiség történetét megérteni. Rendelkezik továbbá a régészeti lelőhelyek védelméről, megtiltva ezek területén minden olyan tevékenységet, amely a régészeti örökséget veszélyezteti, vagy a lelőhely állapotának romlásához vezet. Előírja a lelőhelyek hatósági nyilvántartását és korlátozza az adatok nyilvánosságát a leletek megóvása végett, valamint kötelezi a területileg illetékes intézményeket a lelőhelyek állapotának ellenőrzésére. Külön jogszabály vonatkozik arra, hogy egy adott területen, mely múzeumok és szakemberek jogosultak régészeti ásatás folytatására. Meghatározza a feltárás formáit, úgy mint próbafeltárás, megelőző feltárás, mentő feltárás. Míg az első esetben a feltárást a lelőhely kiterjedésének, korának a meghatározásáért végzik, addig az utóbbiak esetében a veszélyeztetett leletek szakszerű kiemelése és biztonságos elhelyezése a cél. Elrendeli, hogy a feltárások költségeit – a mentő feltárás kivételével – az fedezze, akinek érdekében a feltárás szükségessé vált. Az olyan földmunkával járó beruházások esetében, melyek régészeti lelőhelyeket érintenek, a megelőző feltárás költségeit a beruházás teljes bekerülési költségének legalább 9 ezrelékeként határozza meg. Nem gondoskodik azonban a lelőhelyek nyilvántartásának költségvetési forrásairól, ezért az országos régészeti adattár máig nem készült el.

A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának 9/1999. (VII. 16.) rendelete az ásatás megkezdése előtt feltárási engedély megszerzését írja elő. Új régészeti lelőhely beazonosítása esetén kötelezi a területileg illetékes múzeumot annak 72 órán belüli bejelentésére. A feltárási engedély kérelmezéséhez és lelőhely bejelentő adatlaphoz egyaránt térképmellékletek benyújtását is megköveteli, az űrlapok kitöltésekor pedig a térkép alapján kell megadni a terület kiterjedését, illetve pontos helyét az Egységes Országos Vetület (EOV) koordináta rendszerében.


3. Az M0-ás útgyűrű megelőző feltárása

Sokat tűnődtem azon, mi is az én feladatom az ásatáson, minek nevezhetnénk azt, amit a régészekkel együtt hoztunk létre. Ahhoz, hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, elsősorban azt kell megvizsgálnunk, hogy mi is a célunk. A megelőző feltárás célja a leletek megmentése az utókor számára, és a megtalálásuk körülményeinek minél pontosabb rögzítése a további elemzések érdekében. Ez azonban jelen műszaki felkészültségünk mellett csak úgy végezhető el, hogy közben a régészeti lelőhely teljesen elpusztul. A folyamat tehát se meg nem ismételhető, se vissza nem fordítható, ezért kell legyen vizsgálódásunk minél alaposabb és sokoldalúbb, ezért van szükség többek között a műszeres felmérésre és a terület térképének elkészítésére.

Fel kell tennünk magunknak a kérdést, beszélhetünk-e egyáltalán térképről, és ha igen, mit mondhatunk el róla? Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy mi térképet készítünk, hiszen művünk megfelel mindazon ismérveknek, amelyek egy térképet jellemeznek: a földfelszínhez kapcsolódó jelenségeket ábrázol, van vetülete, méretaránya és még az általánosítás szabályainak is megfelel. Azt azonban el kell ismernünk, hogy egy nem túl gyakori, kissé szokatlan térkép típussal van dolgunk: méretaránya igen nagy és ezáltal szemléletes, tartalma szegényes, mégis teljes, a jelent ábrázolva látatja a múltat. A méretaránya szerint nagy méretarányú, elkészítési módja alapján felmérési térkép, de nem topográfiai, és nem is földmérési térkép, mert egyrészt nem a földfelszín sajátosságait, hanem az alatta föllelhető régészeti objektumokat mutatja be, másrészt nem a jelen, hanem egy elmúlt kornak megfelelő állapotokat igyekszünk megörökíteni általa. A közvetlen tájékozódást segítő autós, város, turista vagy vízi sport térképek közé sem sorolható, bár a helyszínen sokszor vettük hasznát. A kutatás íróasztal melletti folytatását is ez a térkép hívatott szolgálni, azonban nem tekinthető általános földrajzi, igazgatási, vagy közlekedési térképnek, és még csak történelminek sem, mert általában nem csak egy adott időszakra, korra vonatkozik, és csupán az eleve a föld felszíne alá mélyített, így megőrződött jelenségeket ábrázolja. Ezen a szegényes tartalmon belül nem különíthetünk el tematikus tartalmat, ezt ugyanis a leletek feldolgozását követően, a lelőhely kiértékeléséhez visszük fel a térképre, a tematikus történelmi térképek régészettel összefüggő osztályai között amúgy sem találunk olyat, amelybe a térképünk egyértelműen beilleszthető lenne.

Végül vessünk egy pillantást a térkép céljára és felhasználási módjára, mint a térkép jellemzőinek kiválasztása során legnagyobb fontossággal bíró tényezőkre. A régészek elvárják a készülő térképtől, hogy segítse a helyszíni tájékozódást, a lelőhely feldolgozásának további szakaszaiban újabb térképek alapjául szolgáljon, illetve a lelőhely térinformatikai rendszerének térképi hátteréül lehessen használni. Ezek szerint tehát egy alaptérképről van szó, egy olyan térképről, amelyhez nincs kiindulási alapanyag, de más levezetett vagy tematikus térkép alapját jelenti majd.

Összegezve a fentieket, térképünket a régészeti lelőhely nagy méretarányú alaptérképének nevezhetjük, aminek elkészítése egy olyan gyakorlati példát jelent, amely minden elméleti okfejtésnél szemléletesebben vezet minket a tudás elsajátításához, gondolkodásunkba való beépüléséhez. Kövessük hát nyomon egy ásatás történetét az ötlettől a megvalósításon át egészen annak értelmezéséig, miközben figyelmünk középpontjában a térképészeti vonatkozások állnak.

3. 1. A terepbejárás

Az M0-ás útgyűrű megépítése körüli huzavonáról nem itt és nem nekem kell beszámolnom, az sem feladatom, hogy a nyomvonal kiválasztásának szempontjait ismertessem. Mindez a régészek teljes mellőzésével történt, kész tervek alapján kezdték el munkájukat 2001 áprilisában.

A végleges nyomvonal ismeretében a legelső lépés a lelőhelyek felkutatása volt. Ez egyrészt a területileg illetékes múzeumok régészeti adattárainak átnézésével, a már ismert és érintett lelőhelyek kutatás történetének, különböző forrásokban fellelhető említéseinek összegyűjtésével, másrészt az eddig régészeti megfigyelések szempontjából még érintetlen földterületek helyszíni átvizsgálásával, azaz terepbejárással történt. Az első esetben az ismert lelőhelyek térképeit, vagy területére, helyzetére vonatkozó adatait kell összevetni a tervezett útvonal helyszínrajzaival.

Ezek alapján új térképvázlatot kell szerkeszteni, amin szerepel az út tengelyvonala, esetleg a kisajátításra kerülő sáv széle, valamint az ismert lelőhelyek feltételezett határa. Itt a különböző méretarányok és az eltérő tartalom miatt a közös tájékozódási pontok hiánya nehezíti az előkészületeket.

A térképvázlat leggyakrabban az 1:10.000 méretarányú EOTR megfelelő szelvényére, vagy annak fénymásolatára készül.

A terepbejárás során újra felkeresik a már ismert lelőhelyeket, és ellenőrzik a vonatkozó adatok helytállóságát. Ezen kívül a tervezett út tengelyétől számítva mindkét irányban 200 m széles sávot járnak végig, egy évben kétszer is, a tavaszi és őszi mezőgazdasági földmunkák idején, összegyűjtve az ekék által kifordított leleteket. A tengely azonban nincs kitűzve, a tájékozódást csak a térképvázlat teszi lehetővé. Ezen jelölik be a leletek megtalálásának helyét, hogy eloszlásuk alapján végül magát a lelőhelyet is feltüntessék.

Ez a feladat a térkép használatának ismerete nélkül nem oldható meg. Érteni kell a térkép tájolásához, ismerni kell a térkép jelkulcsát, ahhoz, hogy a helyzetünket meghatározhassuk. Helyesen kell megítélni a távolságokat, és a méretaránynak megfelelően kell azokat felrajzolni, ahhoz, hogy a leletek helyzetét rögzíthessük. A terepbejárás során kutatott, hosszan elnyúló, kanyargó sávban geodéziai műszeres felmérésre nem igen van lehetőség, mert általában még nincs kellő számú alappont, a bemérendő részletpontok néha nagy távolságra vannak egymástól, vagy az összelátást erdősávok, dombhajlatok zavarják.

Ezen nehézségekre jó megoldás lenne a földi helymeghatározó rendszerek (GPS) alkalmazása. A műszerek kezelésének elsajátítása azonban újabb kihívást jelentene a régészek számára.

3. 2. A kitűzés

Az ásatást csak a megfelelő számú engedély és nyilatkozat (tulajdonosi, múzeumi, földhivatali, tűzszerészeti, bányakapitányi, stb.) birtokában lehet elkezdeni. Amikor mindez megvolt, a beruházó Nemzeti Autópálya Rt. átadta a területet. Földmérői kizárólag műholdas helymeghatározás segítségével kitűzték a kisajátítási határt, amelyről egy pontvázlatot kaptunk, a hozzá tartozó koordináták listájával, néhány országos és néhány általuk állandósított alappont pontleírásával, valamint egy helyszínrajzot a területen átfutó élő közművezetékekről (lásd még az 1. mellékletet). Több mint 350.000m2 vettünk át, amit teljes egészében fel kell tárni. Méreteit tekintve Magyarországon ez a legnagyobb régészeti feltárás. A feladat elvégzésére 5-6 régész 15-18 havi munkájára van szükség, ami csak fagymentes időben végezhető és ezért a feltárást eleve 2-3 évre tervezték.

A lelőhely nagysága, a kezdetektől nagyszámban előkerülő lelet, a több éves időtartam, illetve több régész munkájának összehangolása szükségessé tette a terület kisebb egységekre való felosztását. Alapegységnek 10 x 10 m-es négyzeteket választottunk. Az egyes négyzeteket egyértelműen beazonosítható megkülönböztető jelzéssel kellett ellátni, ezért nagyobb, 100 x 100 m-es egységek bevezetése vált indokolttá. Az ásatás során ennek a felosztásnak a sarokpontjait ki kellett tűzni a helyszínen, és a négyzetek azonosítására szolgáló jelöléseket is ki kellett helyezni. A lelőhelyen áthaladó földalatti vezetékek nyomvonalát a felszínen is jelezni kellett, annak érdekében, hogy a gépek munkavégzésük során meg ne rongálják. A kisajátítási határt időnként újra ki kellett tűzni, mivel a karókat és cövekeket betakarítás, szántás során sokszor kidöntötték.

A kitűzés gyakorlati jelentősége abban áll, hogy segíti a tájékozódásunkat a területen, illetve abban, hogy megmutatja hol, meddig lehet gond nélkül folytatni az ásatást. Szükséges voltára legjobban hiánya döbbent rá minket. Elvégzése a földmérő feladata, nem a régészé, de a kitűzött karók közötti eligazodáshoz csak a saját gyakorlati tapasztalata és térképismerete segítheti.

3. 3. A felmérés

A kitűzés biztosította keretek között indult meg a munka. Először forgórakodók és tehergépkocsik segítségével eltávolítják a talaj legfelső termőrétegét, olyan mélyen, hogy a bolygatás mentes altalaj előtűnjön, majd ezt a szintet kiélezett lapátokkal nyesik végig, sima, egyenletes felületté alakítva ki. Ezen a felületen sötétebb árnyalatú foltokként mutatkoznak meg az egykori beásások, melyeket a régészet az objektum névvel illett. A földet innen kézi szerszámokkal, vékony rétegenként haladva termelik ki, a közben napvilágra kerülő leleteket óvatosan, szakszerűen emelik ki, itt is addig folytatva a bontást, amíg a világos sárgás altalaj elő nem tűnik. A gép és az ember munkája nyomán egy holdbéli táj keletkezik, egy kietlen, csupasz felület, melyet kráterként szabdalnak az objektumok gödrei. A felmérés során ezek helyét kell pontosan rögzíteni.

 

3. 3. 1. Rajzi felmérés

Az objektumok alakjáról és részleteiről alapvetően a terepen készült méretarányos rajzok tájékoztatnak.

A kiemelten fontos objektumokról (sír, kemence) 1:5, 1:10 méretarányú alaprajzok készülnek, amelyek az objektum hossztengelyéhez igazodnak. A lelőhely átnézeti rajzának összeállításához, azonban nem ezekre a rajzokra hagyatkoznak.

A kitűzött hálózat 10 x 10 m-es négyzeteit 1:20 léptékű felszínrajzokra viszik fel, a rajta elhelyezkedő objektumokat a sarokpontok cövekeitől kiindulva mérik be. Ezekből, mint egy térképsorozat szelvényeiből szerkesztik meg a lelőhely térképét, épp ezért a szomszédos lapok csatlakoztatását, ha lehetséges, már a terepen el kell végezni.

Készítenek még 1:200 méretarányú összesítő rajzokat is, amelyek vázlatosan ábrázolnak egy-egy régész által feltárt területet, és az ásatás folyamatának nyomon követését, illetve az objektumok egymáshoz való viszonyának könnyed áttekintését teszik lehetővé a terepmunkák ideje alatt.

A rajzra felkerülő részletpontokat mindhárom esetben a derékszögű koordináta mérés segítségével, két mérőszalagot használva kell bemérni. Az 1:10, 1:20 méretarányú felszínrajzok esetében az objektumok koronavonalán kívül be kell mérni minden olyan vonalat, amelyet a felülnézeti rajzon ábrázolva az objektum alakjáról ad részletes és pontos képet, megkönnyíti térbeli elképzelésüket. A rajzokon feltűntetik a mért viszonylagos mélységi adatokat, valamint az objektumok azonosítására szolgáló objektumszámokat. Az összesítők esetében csak a koronavonalat, a géppel bontott terület határát és a 10 x 10 m-es négyzetek sarokpontjait rajzoljuk meg, és felírjuk az objektumszámokon kívül a négyzetek azonosítóit is. Minden rajzra fel kell kerüljön az északi irány, a méretarány, az ábrázolt terület azonosítója, a készítés dátuma és a rajzoló neve.

A pontosság a nagyobb méretarányú rajzok esetében 1-2 cm, míg az 1:200 lépték esetében, annak vázlatos volta miatt akár 10-20 cm is lehet. Ez a pontosság az ábrázolni kívánt részletpontok, a rajzolás körülményei és rajzok további felhasználásának szempontjából megfelelőnek tekinthető.

A terepen használt jelkulcs alapvetően három elemet különböztet meg: az objektum peremét, felülnézetben látható, illetve takarásban levő részeit, melyek ábrázolását vastag folytonos, vékony folytonos, illetve vékony szaggatott vonallal írja elő. Vonalas jelkulcsi elemként szerepel még az eltérő nyesési szintek határa, felületi elemként pedig, a különböző hatások nyomán környezetükből jól kiváló részletek: átégett talajrétegek, letaposott járószintek. A jelkulcsban ezek ábrázolására nincs egységes előírás, ez az összképet mégsem zavarja, mivel a terepen ezek csak ritkán fordulnak elő.

A rajzolást szerencsés esetben nem a régésznek kell végeznie, de a rajzolóktól neki kell megkövetelnie, hogy a készülő rajzok megfeleljenek úgy a régészet szakmai, mint a későbbi feldolgozásuk térképészeti szempontjainak.

3. 3. 2. Műszeres felmérés

Az ásatáson a földmérő műszernek nem csak a kitűzésben, hanem a felmérésben is jelentős szerepe van. A felszínrajzok elkészítésének lehetőségét a 10 x 10 m-es négyzetháló sarokpontjainak kitűzésével teremtjük meg. A rajzi felmérés pontossági követelményének biztosítása érdekében a cövekek kihelyezésénél 0,5 cm pontosságra törekedtünk.

A felszínrajzolás korlátai ott mutatkoznak meg, hogy a rajzolók által felvett szintadatok viszonylagosak, csak az objektumokat külön-külön vizsgálva értelmezhetők, azonban nem tájékoztatnak azok egymáshoz viszonyított szintkülönbségéről. A rajzolás közben előforduló tévedésekből, elmérésekből, a csatlakoztatás elmulasztásából fakadó elrajzolások, valamint a szintadatok értelmezési korlátainak kiküszöbölése érdekében a műszeres felméréssel szemben két igény fogalmazódott meg. A bemért adatok tegyék lehetővé az objektumok helyzetének pontos meghatározását, nyújtsanak kellő támpontot a számítógépes feldolgozás során a lerajzolt szelvények összeillesztésénél, valamint szolgáltassanak az egész lelőhelyet lefedő, egységes szintezési adatokat. A pontossági követelmény mindkét esetben a rajzi felmérésével azonos volt. A műszer kiválasztásánál, ezen túlmenően, az adatok számítógépre való gyors átvitele és a beszerzési ár is meghatározó tényezők voltak.

Az újjászületett Leica cég által gyártott TC 307-es mérőállomás megvásárlására került sor. A műszer pontra állítását lézer fénnyel működő „mérőón” és a folyadékkristályos kijelzőjén megjelenő „vízmércék” segítségével tehetjük meg. A távcső egyenes állású képet ad 30-szoros nagyítás mellett. A távolság mérésére vörösön túli fényt használ, hatósugara a fényvisszaverő prizmáktól függően 2-5 km. Mérési pontossága távolságokra 2 mm + 2 ppm, szögekre 7”. Tárolni képes közel 4000 részletpont mérési adatait, melyek kábel segítségével a számítógépre könnyen letölthetők. A hosszú távra tervezett ásatás ideje alatt a műszer 2 millió forintos árának megtérülése nem volt kétséges. Beépített programjai által a műszer elvárásainkat meghaladóan segíti munkánkat.

Az indulásnál kapott néhány alappontból kiindulva, az ásatás előrehaladtával poláris pontmeghatározással, ívmetszéssel, vagy sokszögeléssel, elegendő új alappontokat állandósítottunk. A mérőállomást ezek valamelyikére felállítva végeztük a részletpontok bemérését. Bár a műszer csak szögeket és távolságokat mér, beépített képletei révén nem csak a poláris, hanem a derékszögű koordinátákat is képes kijelzőjén megjeleníteni. Az adatok számítógépre való másolásánál lehetőséget kínál mind a két fajta koordináta lementésére, rengeteg számítástól kímélve meg minket. A vízszintes mérés során mindvégig az EOV koordináta rendszerében dolgoztunk, a magasságmérésnél pedig a Balti alapszintet használtuk.

A számítógépre átvitt elektronikus jegyzőkönyvek alapján hoztuk létre a bemért objektumok részletpontjainak derékszögű koordinátáit tartalmazó adatállományt, amely a térképkészítés további lépéseinél volt segítségünkre.

A régészeknek nem a földmérés gyakorlatát kell elsajátítania, hanem az abban rejlő lehetőségeket kellene ismernie, mert ezáltal számtalan, főleg a pontatlanságból eredő hibát tud elkerülni.

3. 3. 3. Régészeti felmérés

Az ásatás során az elsődleges feladat az objektumok és leletek előkerülési körülményeinek minél körültekintőbb rögzítése. Ezért a fent említetteken kívül az ásatási naplóba minden egyes objektumról szöveges leírás kerül, az objektumok jellemző szakaszairól fényképfelvétel készül, valamint egy adatlapot kell kitölteni, amelyen feltűntetik az objektum fajtáját, korát, a benne talált leletek típusát. Így az objektumok műszerrel nem mérhető és papírra lenem rajzolható sajátosságai is megőrződnek.

3. 4. Az alaptérkép létrehozása

A lelőhely egyedülálló nagysága, az objektumok és leletek sokasága, a feltárásban részt vevő régészek eltérő szemléletmódja, valamint a számítógépek egyre szélesebb körben való használata miatt döntöttünk egy térinformatikai rendszer létrehozása mellett, ami a régészet területén merész újításnak számít.

A feltárás teljes területéről készített, a rendszer felépítéséhez nélkülözhetetlen térképet, kizárólag a terepen készült felszínrajzok és mérési adatok alapján, számítógépes szerkesztéssel rajzoljuk meg (lásd még a 2. mellékletet). A térkép vetületének az Egységes Országos Térképrendszer vetületét választottuk, hiszen minden eddigi felmérést is ebben a rendszerben végeztünk.

3. 4. 1. A szerkesztés lépései

A térképszerkesztéséhez az AUTOCAD MAP 5.0 számítógépes grafikai programot használjuk, amely a készülő rajz méreteit rajzi egységekben (drawing unit) méri. Egy rajzi egységnek 1 métert feleltettünk meg, ez alapján tudjuk megválasztani a későbbiek során kinyomtatásra kerülő papírtérképek méretarányát.

Első lépésként az EOV koordinátáknak megfelelően kiszerkesztettük a terepen kitűzött 10 x 10 m-es négyzethálót. A felszínrajzokból scanner segítségével raszter képeket állítottunk elő, melyeket a hálózaton belül a saját helyükre kell beillesztenünk. A raszter kép vonalait követve hozzuk létre az objektumok digitális rajzait, oly módon, hogy azok megfeleljenek a majdani térinformatikai felhasználásnak. A vektoros állomány előállítása során a műszeres mérési adatokat is felhasználtuk, úgy, hogy a bemért részletpontokat is megjelenítve, össze tudtuk vetni a készülő térkép részleteivel (lásd 4. mellékletet). Az eltéréseket úgy javítottuk ki, hogy az objektumok felszínrajzról származó alakját megőrizve, helyzetüket a mérési adatokhoz igazítottuk.

3. 4. 2. A térképi tartalom

Minden egyes ábrázolni kívánt rajzi elemet külön rétegen tárolunk. Ez lehetővé teszi a térképi tartalom szükség szerinti megválasztását, illetve a rétegekhez kötött jelkulcs gyors megváltoztatását.

A síkrajz a 10 x 10 m-es hálózat és az objektumok jellemző, bedigitalizált vonalaiból áll. Ezeket két szempont szerint választjuk szét: az objektum típusa szerint (ház, kemence, kút, sír, árok, gödör), illetve a vonal jelentése alapján (hálózati vonal, peremvonal, látható vagy takarásban levő belső szintvonal és fenékvonal).

A lelőhellyel kapcsolatban nincs olyan vízrajzi elem, amit föl lehetne venni, mert az emberi tevékenység nyomai csak száraz, víz nem járta területen maradtak fenn.

A domborzatrajzot a műszeres felmérés adatai alapján külön számítógépes program (SURFER) által 20 cm-es szintvonalkülönbséggel megrajzolt szintvonalak jelentik. A mérési adatok lehetővé teszik az ásatás előtti, illetve a termőréteg eltávolítása utáni felszín szintvonalainak előállítását. Ezek is külön rétegere kerülnek, és így a mindenkori felhasználás céljának megfelelően láthatóvá tehetők.

A hálózati négyzetek azonosítói, az objektumok számozása és a magassági megírások képezik a névrajz elemeit. Míg az azonosítók esetében különböző méretarányú nyomatok készítésekor egyetlen réteget kell ki- vagy bekapcsolni, addig az objektumszámokat két különböző rétegen, más-más betűmérettel és beillesztési ponttal, de azonos tartalommal kell tárolnunk. A szintezési adatok alapján készül el a magassági megírás, ez újabb két réteget foglal el, egyet a tengerszint feletti abszolút magasságnak, egy másikat az objektumok relatív magasságainak.

Egyetlen tematikus tartalomként az objektumok peremvonalainak objektumtípusonként külön rétegen történő tárolását kell megemlíteni.

3. 4. 3. A szerkesztés jelkulcsa

A szerkesztéshez egy olyan jelkulcs kell, ami a képernyőn jól elkülöníthető, a hasonló jellegű rajzi elemekhez hasonló jelkulcsi megoldásokat rendel, nem zavarja a térképi tartalom olvashatóságát, nem nehezíti meg a vonalak pontos illesztését. Ennek leginkább a folytonos, vastagság nélküli, különböző színű és árnyalatú vonalak felelnek meg. A digitalizálás során használt jelkulcs összeállításánál az esztétikai szempontok másodlagosak, ezért minden egyes nyomtatás előtt, a felhasználás céljának leginkább megfelelő jelkulcsi változtatásokat kellett foganatosítani.

3. 4. 4. Térképhelyesbítés

A térképkészítés jól bevált gyakorlatával szemben egy régészeti lelőhely alaptérképének helyesbítése során csak nagyon korlátozott lehetőségeink vannak. A térkép elkészülte után nem tudunk egy próbanyomattal a kezünkben a helyszínre visszatérni, és a tereppel való összevetés alapján hibáinkra rájönni. Az objektumok és a lelőhely - régészeti szempontoknak megfelelően feltárt - állapotát csak az ásatás viszonylag rövid, néhány hónapos időtartama alatt van módunk megfigyelni, mert az objektumokat elmoshatja az eső, beomolhatnak, a lelőhelyet visszatemetik, vagy beépítik. Éppen ezért a felmérést a lehető legkevesebb hibával, a lehető legnagyobb figyelemösszpontosítással, és a lehető legkörültekintőbben kell végrehajtania úgy a régésznek, mint a földmérőnek, a rajzolónak, vagy a fényképésznek. Az így rögzített adatok, túl azon, hogy a kizárólagos forrását jelentik a lelőhelyről készített legelső térképnek, a helyesbítés egyedüli támpontjai.

A javítandó hibákat két csoportra oszthatjuk, attól függően, hogy a térképkészítés melyik szakaszában ejtették. A számítógépes szerkesztés pontatlanságai (nem záródó vonalak, rossz rétegre helyezés) a használt szoftver segítségével, megfelelő lekérdezésekkel viszonylag egyszerűen és gyorsan javíthatók. Nem ilyen könnyű a felmérés során született tévedések tisztázása. Ilyenkor nem is annyira az alaptérképet, mint inkább a vele párhuzamosan készülő adatbázis ellentmondásait, következetlenségeit küszöböljük ki.

A térképezendő terület nagysága és az ásatás több éves időtartama folytán magát a szerkesztést és így a helyesbítést is több szakaszra osztva végezzük, ennek érdekében a terepről beérkező adatlapokat, felszínrajzokat, fényképeket és mérési jegyzőkönyveket folyamatosan dolgozzuk fel. A szerkesztést a helyesbítés során nagy mértékben segítik az ásatást vezető régészek, napi munkájuk alatt kialakult helyszínismeretükkel.

3. 4. 5. Az alaptérkép felhasználási lehetőségei

A térkép, alapvető célján, a térinformatikai alkalmazáson kívül még számos területen volt hasznunkra, sokszor volt segítségünkre a felmerülő gondok leküzdésében. Ezen felhasználások, indokait tekintve, két jól elkülönülő csoportba sorolhatók: saját munkánk során előállt feladatok megoldása, illetve külső elvárások, kötelezettségek teljesítése.

Az első esetben főleg az ásatás ütemezéséhez, a feltárt területen való eligazodáshoz kellett a készülő térkép részleteiről változó tartalmú és méretarányú térképvázlatokat kinyomtatnunk. Az első ilyen térképvázlaton (lásd az 1. mellékleten) csak a kisajátítási határ illetve a 100 x 100 m-es négyzetek hálózata szerepelt, mégis elegendő volt a rendelkezésünkre álló terület régészek közötti felosztására, az ásatás gépi földmunkáinak megtervezéséhez (hol kezdjenek, hol deponáljanak, hol legyenek a közlekedési útvonalak, stb.). A terület nagysága miatt nem csak a tervezéshez volt szükségünk térképre, hanem az ásatás egészének áttekintésére is. A térkép segített a lelőhelyen végigfutó árok egyes szakaszainak összetartozását felismerni. A feltárásra újonnan érkező régészek a térkép révén gyorsan ki tudták alakítani saját szemléletüket a lelőhellyel kapcsolatban (lásd az 5. mellékletet).

A második esetben már sokkal jobban kidolgozott térképeket, illetve atlaszokat kellett készítenünk, hogy igazoljuk a beruházó Nemzeti Autópálya Rt felé a szerződésben vállaltak teljesítését, valamint a törvényi kötelezettségünknek megfelelően leadjuk jelentésünket a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak (lásd a 3. mellékletben).

A beruházónak elküldött térképen a feltárás pillanatnyi mértékét és eredményességét kellett bemutatnunk. A cél érdekében a térképi tartalmat a négyzethálónak, a gépi földmunka és a kisajátítás határának, valamint az objektumok peremvonalának és számának felvételére korlátoztuk, a méretarányt pedig viszonylag kicsinek választottuk (1 : 4000, 1 : 6000). Külön jelkulcs kidolgozására nem volt szükség, a szerkesztésnél használt, színekre alapozott megoldás kiválóan alkalmas volt az igen eltérő jellegű térképi elemek ábrázolására. A térképen kívül egy szöveges jelentést is be kellett nyújtanunk, amelynek számos, a lelőhelyre vonatkozó adatát (terület, darabszám) a számítógépes program keretein belül történt térképi mérések szolgáltatták. Az ábrázolandó terület növekedése miatt egyre nagyobb lett a térkép papírmérete és egyre kisebb a méretaránya, míg végül kénytelenek voltunk szelvényekre osztást bevezetni.

A KÖH-nek leadandó dokumentáció részét képező térképnél is hasonló gondok merültek fel, mivel itt az egy év alatt elvégzett munkánkat teljes részletességében kellett bemutatnunk. Ebben az esetben az általunk benyújtottak a régészet művelőinek tájékoztatására készültek, így fontos elvárás volt, hogy könnyen kezelhető formát találjunk hozzá, amely lehetővé teszi gyakori átnézésüket, kutatásukat. Ez alapján választottuk meg a méretarányt is, úgy, hogy a térkép ne váljon túlzsúfolttá, a névrajz ne nyomja el a síkrajzot, ez utóbbi elemei jól elkülönüljenek egymástól. A felsorolt szempontok vezettek arra az elhatározásra, hogy a lelőhely alaptérképét atlaszszerűen adjuk közre. A jelkulcs kialakításánál itt már a vonalvastagság és vonaltípus nyújtotta lehetőségekkel is élnünk kellett. Az ezt rögzítő kihajtható jelmagyarázatot az atlasz végére fűztük be. Minden egyes oldalra az atlaszban való eligazodást segítő melléktérkép került és mértéklécet is elhelyeztünk az esetleges térképi mérések megkönnyítése végett.

Az alaptérkép elkészítése során a régészek leginkább elvárásaik, igényeik megfogalmazásával voltak a segítségünkre. A szerkesztési eljárásokra csak kevesen voltak kíváncsiak, sokkal nagyobb érdeklődéssel vettek részt a térkép szakmai bírálatoknak, szempontoknak megfelelő külalakjának létrehozásában.

3. 5. Az adatbázis létrehozása

A terepről nem csak a felszínrajzok és a műszeres mérés adatai kerültek be az irodába, nem csak ezeket kellett számítógépes formába önteni, hanem az objektumok adatlapjait felülnézeti- és metszetrajzait, fényképeit, és a belőlük előkerült rengeteg lelet adatait is. Az adatlapokat egy elektronikus űrlap feltöltésével rögzítik. A rajzokból scannerrel hozzák létre azok digitális változatát, míg a fényképek eleve ilyen módon készültek.

Ezeket a raszteres állományokat olyan nyolc karakter hosszú nevek alatt tárolják, amelyből az első négy annak az objektumnak a számát adja, amelyet ábrázolnak, a második négy pedig olyan jellemzőkre utal, mint a keletkezés módja, a képi tartalom, vagy a sorrendiség. A leletek hosszabb utat járnak be a számítógépes nyilvántartásba vételig. Először a restaurátorok kezébe kerül, majd régészek, régészhallgatók leltári számot írnak rájuk, lefényképezik, lerajzolják, a rajzokat bedigitalizálják, mindegyikről kitöltenek egy számítógépes űrlapot, amihez egy részletes szöveges leírást is mellékelnek. A leletek fényképeit és rajzait az objektumoknál ismertetett szempontok szerint elnevezve tárolják el a számítógép merevlemezén. A vázolt feladatok elvégzésére az ARIADNE nevű adatbázis kezelő programot használják, az ennek segítségével létrejövő adattáblák sorai (rekordjai) közötti kapcsolódást az objektumszám és a leletek leltári száma biztosítják.

Az adatbázis létrehozását egyrészt a régészet, ásatáson kívüli, másik sajátos kutatási módszerének, a tipológiának a megkönnyítése, másrészt az alaptérképpel összekapcsolva a lelőhely térinformatikai rendszerének elkészítése indokolta. A szerkezetének és működésének megtervezését erre hivatott szakemberek, informatikusok végezték, az adatbevitel viszont nagymértékben a régészek feladata. Az adatbázis leletekre vonatkozó tábláinak feltöltése csak a leletek restaurálása után lehetséges, ami előre láthatólag csak 5-6 évvel az ásatás alaptérképének és az objektumokra vonatkozó tábláinak elkészülte után várható. Az adatbázis megfelelő lekérdezésekkel önmagában is használható, bár a kapott válaszok értelmezése digitális térkép hiányában csak sokkal körülményesebben oldható meg, térkép nélkül pedig szinte lehetetlen. Mivel az adatbázis az ásatáson résztvevő régészek több éves munkáját összegzi, ezért teljes egészében a szerzői jogok védelméről szóló törvény hatálya alá esik. Teljesen nyilvános, kutatható, de az ásató régész hozzájárulása nélkül semmilyen részlete sem közölhető.

3. 6. A térinformatikai rendszer

3. 6. 1. Általános követelmények

A térinformatika szóösszetétel mögött megbúvó fogalmat sokan próbálták már meghatározni. A köztudatba bekerült számos megközelítése abból adódik, hogy a mindennapos gyakorlata két egymástól jól elkülönült tudományt ötvözött egybe, a térképészetet és a matematikát, illetve abból, hogy az alkalmazási lehetőségei igen sokrétűek és így a vele szemben támasztott követelmények is igen eltérőek lehetnek. A sokféle definíció alapján a következő pontokba foglalhatjuk össze a térinformatika legfontosabb ismérveit:

Az a térinformatikai rendszer, amelyik a fent felsoroltaknak eleget tesz, a felhasználóknak az alkalmazási lehetőségek széles tárházát nyitja meg.

3. 6. 2. Régészeti feltáráson való alkalmazásának sajátosságai

Más térinformatikai alkalmazások adataival szemben a régészeti ásatás adatai a feltárás végeztével jelentősen már nem módosulnak, véglegesnek tekinthetők. Nem áll rendelkezésünkre olyan térinformatikai adatbázis, amelyet a vizsgált jelenségekkel kapcsolatban kiindulási alapként felhasználhatnánk. Az összes vonatkozó adatot magunk kell kiássuk, bemérjük, és végül számítógépes formára hozzuk.

Az adatbevitelnek két szakaszát különböztetjük meg, az adatok jellegétől, a szükséges felkészültségtől és időtartamától függően. A lelőhelyen feltárt objektumok térképi adatainak rögzítése földmérő, térképész és számítógépes szerkesztő segítségével, viszonylag rövid idő alatt fejezhető be. Az objektumok és leleteiknek szöveges adatainak szöveges bevitelét régész, restaurátor és számítógépes adatrögzítő közreműködésével, a leletek megfelelő előkészítéséhez igazodva, több szakaszban és több év alatt végzik el. Éppen ezért, olyan rendszert kell kialakítani, melyet a térbeli adatokra alapozunk, és amely alkalmas az adatok későbbi, több lépcsőben történő fogadására.

A térbeli és a szöveges adatok egymásnak való megfeleltetését lényegesen megkönnyíti az a tény, hogy csak az objektumok pereme fogalmi csoporthoz tartozó elemekhez kell adatot hozzárendelnünk, hiszen minden, az adatbázisban szereplő információ vagy egy objektumra, vagy valamely objektumból előkerült egyik leletre vonatkozik. A fogalmi csoporton belül már a térkép szerkesztésekor külön rétegre kell elhelyezni a ház-, sír-, kemence- kút-, árok- és gödör pereme kategóriába sorolható elemeket, mert a térinformatikai felhasználás során ezekhez eltérő adatszerkezet társulhat. Mivel a térképi és szöveges adatok nem egyszerre kerülnek be a rendszerbe, nagyon fontos ellenőrizni, hogy minden egyes pereme rétegen kizárólagosan és hiánytalanul rajta legyen az összes olyan objektum, amit a terepen a rétegnek megfelelő fogalmi csoport tagjaként írtak le. Ellenőrizni kell továbbá, hogy a különböző adattáblák egyes rekordjaiban az „objektum típusa” mezőben csak az a bejegyzés szerepelhessen, amelyikhez tartozónak azonosították a helyszínen azt az objektumot, amelyiknek száma az „objektum száma” mezőben feltűntetett számmal egyezik. Ez utóbbinak azért van különös jelentősége, mert a leletek szempontjából az objektumszám olyan fontos, mint mondjuk az üzleti térinformatikában az ügyfél tekintetében a lakcím, ezeken keresztül valósul meg a leletekhez, illetve ügyfélhez kötött adatok geokódolása, amely lehetővé teszi térbeli viszonyaiknak (eloszlás, sűrűség, stb.) a vizsgálatát.

A rendszer alkalmazásának előnyei leginkább a felhasználás során mutatkoznak meg. A régészet egyik sajátos kutatási módszere – az ásatás mellett – a tipológia, vagyis a bizonyos szempontok alapján azonosnak, hasonlónak tekinthető jelenségek, objektumok, leletek összegyűjtése és elemzése. Erre a célra kiválóan alkalmas a különféle leválogatási lehetőséget biztosító térinformatika. Példának okáért, ha a lelőhely teljes leletanyagának adatait tartalmazó adattáblákból leválogatjuk a korjelző leletként számon tartott, rheinzaberni műhelyből származó terra sigillatákat, a lelőhely térképén megjeleníthetjük azokat az objektumokat, amelyekből előkerültek. Ezáltal tisztázhatjuk egyrészt a szóban forgó objektumok korát, másrészt az ezekből az objektumokból előkerült egyéb ismeretlen korú leleteket is datálhatjuk, végül az objektumok térbeli helyzete alapján a lelőhellyel kapcsolatos megfigyeléseket tehetünk.

A vázolt feltételek mellett így csupán a lelőhelyet, mint különálló egységet tudjuk vizsgálni. Sok esetben van szükség a hasonló korú lelőhelyek összehasonlítására, leleteinek összevetésére ahhoz, hogy térbeli viszonyaik alapján társadalmi, gazdasági, történelmi jelenségeket tárhassunk fel. Ez egy újabb rendszer kidolgozásának gondolatát veti föl, és a lelőhelyre vonatkozóval szemben pedig azt a követelményt állítja fel, hogy térképei könnyen beilleszthetőek legyenek más rendszerekbe.

3. 6. 3. Régészeti feltáráson való alkalmazásának korlátai

Az M0-ás útgyűrű megelőző feltárásáról készülő térinformatikai rendszer megvalósítása során számos gyakorlati akadályba ütköztünk. Ezek bemutatása és az áthidalásukra keresett megoldások összefoglalása, úgy gondolom, tanulságos lehet azok számára, akik hasonló cipőben járnak, mint mi, ösztönözheti azokat, akik ebben segíteni tudnának, és végső soron mi magunk is okulhatunk belőle.

A feltárás megkezdése előtt el kellett készíteni annak részletes költségvetési tervezetét. A lelőhely mérete és a várhatóan nagyszámú leletanyag vetette fel egy térinformatikai rendszer alkalmazását, ezt külön tételként kellett szerepeltetni kiadásaink között, feltűntetve a rá fordítandó összeget. Ennek kapcsán, bár nem a legnagyobb körültekintéssel, az AUTOCAD MAP 5.0 program lett megvéve, amely képes a térbeli adatok kezelésére, és lehetőséget biztosít külső adatbázisok térképhez való csatolására, de önmagában nem alkalmas szöveges adatok tárolására, kezelésére és lekérdezésére. Annak ellenére, hogy az AUTOCAD mellé általában az ORACLE adatbázis kezelőt ajánlják, az adatok feldolgozása mégis a megyei szinten korábban megvásárolt, régészek által már megismert, hazai fejlesztésű ARIADNE programot használjuk, amely képes szöveges adatokon túl raszteres állományokat is az adatbázishoz kapcsolni, az adatfeltöltést pedig könnyen létrehozható űrlapokkal segíti elő. A két program együttműködése még nincs kipróbálva, de mivel utóbbi dBASE alapú, előbbi pedig rendelkezik az ilyen típusú adattáblák értelmezéséhez szükséges eszközökkel, remélhető, hogy ezen a téren nem adódnak majd gondok.

A térképek szerkesztése során fontos tudni azt, hogy milyen céllal és kinek készül a térkép, ehhez hasonlóan fontos egy térinformatikai rendszerre vonatkozóan is mérlegelni a fenti szempontokat. Esetünkben a majdani felhasználók főként régészek, akik valamelyik múzeum alkalmazásában végzik napi teendőiket. Ez a tény erősen korlátozza a rendszer kialakításánál és működtetésénél felhasználható térinformatikai vagy egyéb számítógépes programválasztékot. A legtöbb vidéki múzeum szűkös forrásaiból nem tud többszázezer forint értékű programot (AUTOCAD, ORACLE) vásárolni, számítógépes felszereltsége nem minden tekintetben felel meg a térinformatika rendszerigényeinek. A régészek számítógépes ismerete jobbára csak a felhasználóbarát képkezelő és szövegszerkesztő programokra korlátozódik, arra azonban csak nagyon kevesen vállalkoznának, hogy az SQL nyelv valamelyik változatában egy SELECT parancsot végrehajtassanak. Ezeket szem előtt tartva a következőket tehetjük:

Ezeket a lépéseket követve a térinformatikai rendszer azon alapkövetelményét adjuk fel, miszerint biztosítani kell a térbeli összefüggések tetszőleges szempontok szerinti vizsgálatát, illetve hasonlóképpen az adatok leválogatását. További hátránya, hogy sok többletmunkával jár az „előregyártás”, amely során kimaradhatnak fontos, előre nem látott lekérdezések. Bár az alapadatok tekintetében állandó, változatlan az adatbázis, a származtatott adatok kezelése, tárolása és elemzése csak központosítva oldható meg, mivel sokan elemzik, kutatják, így egymás munkájáról, eredményeiről másként nem értesülnének. Előnye, hogy ebben a formában valóban a megcélzott közönségnek fog szólni, egy olyan rendszert kapnak kézhez, amelyet kezelni tudnak, és amely térinformatikaszerű elven fog működni. További előnye, hogy központosított működése a lelőhely adatainak védelmét kiváló feltételekkel tudja biztosítani.


4. A régészek térképhasználatáról

A régészek három esetben használnak térképet: ásatás előtt, közben és utána. Első két esetben nagy méretarányú térképek segítik a lelőhely felderítését, illetve az ásatás körülményeinek rögzítését, utóbbi esetben, a feldolgozáskor, kis méretarányú térképek alapján készítenek maguk is tematikus térképeket. A régészek érdeklődése a régen letűnt korok felé irányul, ott a legnélkülözhetetlenebb a munkájuk, amikor olyan korszakot vizsgálnak, amelyikből írásos történelmi emlékek már nem maradtak fenn, ezzel szemben a térképek midig napjaink legfrissebb adatait tükrözik, némely esetben akár a jövőt is előrevetítik. Miként hidalható át a múlt és a jelen közti szakadék, miként oldható fel ez a látszólagos ellentmondás, miként könnyíti meg a térkép a régész feladatát?

4. 1. A térkép, mint közvetlen forrásmű

Nyilvánvaló, hogy napjaink térképeit nem az elmúlt korra vonatkozó adatok kinyerése végett veszik kézbe a régészek. A régi térképek méretarányuknál, pontosságuknál és ábrázolási módjuknál fogva sem alkalmasak a régész munkájának előmozdítására, a legrégebbi nagy méretarányú topográfiai térképek pedig már nem elég régiek ahhoz, hogy tartalmazzák a vizsgált korra vonatkozó jellemzőket. Bár minden esetben találunk kivételeket, alapvetően a térkép szerepe itt is a tájékozódás elősegítése és a térbeli adatok rögzítésének biztosítása.

4. 1. 1. Kezdetleges térképvázlatok

Az ásatások történetében számos híres leletgyűjtés esetében találunk olyan példát, amelynél a régész a térképet forrásműként használta fel egy-egy lelőhely beazonosítására. Ezek közül néhányat bemutatva szeretném kiemelni a helyes térképolvasás ismeretének jelentőségét a régészet tekintetében.

Nippur városának feltárása kezdetén előkerült egyik agyagtábla a város térképét ábrázolta, ezt követően az ásatást ez alapján folytatták, jelentősen megkönnyítve a régészek feladatát, akik tulajdonképpen igazolták a talált vázlat helyességét is.

A szerencse azonban nem sietett mindig a régészek segítségére a feltárni, megtalálni vágyott lelőhely térképével, hiszen számos, az ókorban tündöklő és elpusztult kultúra és birodalom közül csak kevés hagyott hátra maga után az előbbihez hasonlóan jól használható térképi ábrázolást. Különösen igaz ez az olyan távoli múltban fennállt társadalmak esetében, ahol nemhogy térképet nem használtak, de még az írásbeliség sem alakult ki.

Az ember kíváncsisága, a környezet megismerésének vágya, a természeti népeknél tapasztalható módon vezettek az első térképvázlatok elkészítéséhez. Ezek bármily kérész életűek is voltak, de elképzelhető, hogy még az írás megjelenése előtt megszülettek.

4. 1. 2. Irodalmi művekben fennmaradt tájleírások

Bár az írott emlékek értelmezése is ütközhet nehézségekbe, a történelem hajnalát kutató régészek mégis leginkább ezekre a forrásokra támaszkodva mérlegelték azt, hogy hol érdemes ásniuk. Egy-egy írásműben, szövegtöredékben olyan adatokat keresnek, amelyek a térbeli tájékozódásukat segíthetik. Az írás sok évszázadon keresztül szolgált a térbeli adatok bemutatásának, láttatásának egyedüli lehetőségeként. Az írástudók, utazók szavakba öntötték a bennük kialakult belső térképüket, a világról való elképzelésüket, helyesen olvasva ezeket a sorokat feltárulhatnak előttünk egy város, egy táj, vagy akár egy földrész egykor volt térbeli viszonyai. A régész a benne így kialakult kognitív térképet veti össze napjaink térképeivel, a valódi földrajzi környezet sajátosságaival, míg végül tapasztalatai révén, kis szerencsével rátalálhat a lelőhelyre.

A legmeggyőzőbb minderre Heinrich Schliemann (1832-1890) története lehet, aki gyermekként ismerete meg Homérosz műveit, és az abban megírtak annyira megragadták, hogy elhatározta, mindenképp megtalálja a dicsőséges Trója romjait és Priamos mesés kincseit. Kalandos élete volt, de mindvégig készült az igazi nagy kalandra, mely 1868-ban, 46 éves korában vette kezdetét. Homérosz verseit kora régészei csupán a mondák és hősi énekek közé sorolták, Schliemann mégis minden sorát hitelesnek tekintette, és zsebében az Iliász kötetével indult el megtalálni az eltűnt várost, amit végül sikerült is megtalálnia. Ezzel nem csak a személyes hírnevét öregbítette, de Homéroszt is a történelem első haditudósítójává avatta, a műveiben foglaltakat pedig kiragadta a mítoszok ködös világából, és megtörtént, valóban létezett eseménnyé, történelmi ténnyé változtatta azokat.

A francia Paul Émile Botta (1802-1870) a Tigris és az Eufrátesz mentén virágzott azon civilizációknak kívánt a nyomára bukkanni, amelyekről csupán a Biblia tudósított. Az Iliásszal ellentétben, a Bibliában igen kevés olyan részlet van, amely a természet földrajzi jellemzőit írja le, azonban a feltételezett helyszínt bejárva minden utazónak és így Bottának is feltűntek a Folyamköz jobbára sík vidékéből imitt-amott kiemelkedő lapos tetejű, meredek falú titokzatos halmok. Ez alatt sejtve a romokat, kitartó és következetes munkával elsőként tárt fel egy olyan palota maradványait, amely Ninive fénykorában épült. A Bibliát ez idő tájt csak egy legenda gyűjteménynek tekintették, Botta világraszóló felfedezése nyomán szavai sokkal nagyobb hitelt nyertek, az ásatások pedig igazolták azt a Biblia sorai alapján megfogalmazott feltételezést is, miszerint a két folyó közén korábban jöttek létre jól szervezett, magas kultúrájú társadalmak, mint a Nílus mentén, így az emberiség bölcsőjét már nem Egyiptomban, hanem Mezopotámiában kezdték el keresni.

4. 1. 3. Tájleírás szándékával létrejött egyéb források



Az írásbeliség elterjedésével egyre több olyan írás, oklevél maradt fenn, amelyek eleve a földrajzi környezetet kívánták bemutatni. Ezek közé tartozónak tekinthetjük Ptolemaiosz Geógraphika hüphégészisz című nyolc kötetes művének II., III. és IV. köteteiben szereplő helygyűjtemény, mely az akkor ismert világ térképkészítés céljait szolgáló leírását jelentette. A III. kötet 7. fejezetében szól a Duna-Tisza közén letelepedett jazigok földjeiről, számos várost sorolva fel. A régészek érdeklődését éppen ezek a nagy települések kelthetik fel, hiszen ezek romjait felkutatva és feltárva, az előkerült leletek alapján a szarmaták ezen csoportjáról teljesebb képet alkothatnánk. Azonban mind a mai napig nem sikerült egyértelműen beazonosítani a szóban forgó városokat, sem Ptolemaiosz művében foglalt földrajzi helyzetükből kiindulva, sem az Alföldön folytatott számos ásatás eredményeinek elemzése révén.

A római birodalom katonai egységeinek útbaigazítására megalkotott itinerarium scriptum célja is hasonló volt, bemutatni a birodalom úthálózatát, felsorolva az utak mentén fekvő pihenőállomásokat és településeket, megadva a köztük levő távolságot, az utak minőségét, a keresztezendő vízfolyásokat és hegységeket. Mivel a szöveges útleírásnak nehézkes volt a kezelése, ezért készítettek hozzá egy „térképet”, amely észak-déli irányban erősen torzultan ábrázolja a birodalom útjait.

A régészeti szempontból fontos, várhatóan lelőhelynek minősülő területek után kutatva elsősorban a szöveges leírás adataira támaszkodhatunk. A római korban épült utak egyes szakaszait nem csupán ez alapján találhatjuk meg, napjaink nagy méretarányú topográfiai térképeit vagy légifényképeit szemlélve is könnyen fölismerhetők, hiszen nyílegyenes nyomvonaluk éles ellentétben áll a kacskaringós helyi utak vonalvezetésével. Mivel ezeket az utakat évszázadokig használták, nem csak a mellettük elhelyezkedő települések feltárása eredményezhet jelentős leletanyagot, hanem az út közvetlen környékének ásatása is felszínre hozhat számos és meglepő leletet, melyeket az arra utazók dobtak el szemétként, veszítettek el, hagytak maguk mögött menekülés közben.

A középkor során keletkezett birtoklevelek, alapító okiratok, határjáró oklevelek között a régészek sok olyat találnak, amelyben szerepelnek egykor volt települések, templomok, kolostorok, vagy azok környékének leírásai. Ezek alapján, kis szerencsével és sok kitartással olyan romokra bukkanhatnak, amelyekre már a helybeliek sem emlékezhetnek vissza.

Az árpádkor idején Ceglédtől északra volt egy Birincsek nevű település, melynek a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt templomának maradványait 1991-ben tárták fel. Elhelyezkedésének meghatározásakor többek között fontos szerepet játszott egy, az 1368. évben készült határjáró oklevélben történt említése. Az oklevélben leírtakat egy térképre rajzolták (lásd még a 6. mellékletet), majd ezt összevetették a helyszín bejárásakor megfigyeltekkel, és az egyéb kutatás történeti források adataival. Ezek nyomán a romok valószínű helyét egy alig kiemelkedő kis magaslaton elhelyezett háromszögelési pont alatt sejtették, amit az ezek nyomán megindított ásatás teljes mértékben igazolt is.

4. 1. 4. Metszetek és régi térképek

A terepi tájékozódáshoz az írott szöveg csak körülményesen használható, azon kívül az adott terület térbeli viszonyait sem tükrözi olyan szemléletesen és egyszerűen, mint egy rajz. Ez a szükségszerűség vezetett oda, hogy a rómaiak elkészítették az intinerarium pictum-ot, hogy a középkor folyamán számos, Ptolemaiosz műve alapján készült térkép látott napvilágot, és ez a szükségszerűség hozta magával a madártávlati metszetek és velük párhuzamosan a térképek elterjedését, egyre szélesebb körben történő felhasználásukat.

Ezek régészeti szempontból történő elemzésére jelent ragyogó példát Szörényi Levente „Az eltűnt Ősbuda nyomában” című könyve, amelyben metszeteket, többek között J. van Vianen Budát bemutató, a XVIII. század legelején készült látképét, és régi térképeket vet össze, ezen megfigyelésekből kiindulva nyomoz napjaink térképei és légifotói segítségével Ősbuda és Árpád sírja után. A könyv okfejtéseit a gyakorlati régészet még nem válaszolta meg, bizonyára sem a felsorolt levéltári, sem az anyagi források nem elegendőek egy kiterjedt ásatás folytatásához. A budapesti agglomeráció gyors fejlődése azonban e területen is változásokat eredményezhet, melyekről a Magyar Nemzet 2003. május 10.-i számában megjelent „Fehér kövek, fehér foltok” című cikkében tudósítja olvasóit.

4. 1. 5. Topográfiai térképek

A térképkészítés fejlődésével és tudományos alapokra helyezésével, a nagy méretarányú térképek, topográfiai térképek széleskörű elterjedésével egyre több olyan tényállás került rögzítésre, amelyek napjaink régészeinek érdeklődésére is számot tarthatnak. Ezek általában nem tekinthetők közvetlen bizonyítéknak egy lelőhely meglétének vonatkozásában, de a forráskutatás eredményeivel együtt sok esetben jó irányba vezetik a régészt, a terepbejárás pedig sokkal célzottabbá válhat. A térkép legkülönfélébb elemeiből kell néha merész, de következetes gondolkodással kikövetkeztetni a szükséges adatokat.

Foglaljuk hát össze, hogy mit is keres egy régész a térképen, mi kerül leginkább figyelme középpontjába:

Az 1772-ben készült, a Sárvíz tervezett szabályozását bemutató térkép ide vonatkozó két részletének kiemelésével nem csak a régi térképek olvasásának módját érthetjük meg, de fogalmat alkothatunk arról is, mennyire hasonlóképpen kell napjaink térképeit szemlélni, és hogy ennek ismerete mennyire fontos lehet egy régész számára.


A térkép névrajza tartalmazza az Etei Domb és a Pacsirta Domb megírásokat, nézzük meg ezeket kicsit közelebbről. Az Etei Domb megírás a középkori oklevelekben is említett Ete falu helyére enged következtetni. A domborzatrajz, bár kezdetleges, mégis jól visszaadja, hogy ez egy magaslat. A vízrajz részeként szerepel a kiszáradt Duna által vízzel elöntött terület legnagyobb kiterjedésének határa, ami jól mutatja, hogy ez egy száraz, víz nem járta hely. A terepbejárás során begyűjtött leletek igazolták a térkép alapján született feltételezést. A Pacsirta Domb térképi ábrázolása is azt sugallja, hogy itt is adottak voltak a megtelepedésre alkalmas körülmények, hogy itt is valamilyen lelőhelyre bukkanhatunk. Bár egyéb okleveles anyag nem tesz róla említést, a helyszín tüzetes átvizsgálása során egy avar kori település nyomait találták meg.

Külön ki kell emelnem, hogy a térkép nyújtotta segítség elsősorban annak köszönhető, hogy egy, a vízügyi szabályozás előtti eredeti földrajzi környezetet mutat be, és így a mai térképek szintvonalas domborzatábrázolásánál sokkal szemléletesebb a régészeti vonatkozások tekintetében.

4. 2. A térkép, mint a terepen végzett feladatok eszköze

A források áttekintése után, már a terepbejárás és az ezek alapján esetleg meginduló feltárás alkalmával más térképek kerülnek előtérbe, és a felhasználásuk is más jelleget ölt.

A 3. fejezetben részletesen szóltam a sajátosságokról, ezért itt csak ezek rövid összefoglalására törekszem, ezzel is hangsúlyozva a térképek nélkülözhetetlen voltát az ásatások mindenkori gyakorlatában.

Elsősorban a terepen való eligazodást segíti. A forrásokban talált adatok, az egyéb kutatási eljárások (légi fényképezés, geofizikai, növénytani) eredményeinek felhasználása térkép nélkül elképzelhetetlen, hisz a legtöbb esetben a fent említettek maguk is valamilyen térképen vannak összegezve. A terepbejárás, illetve az ásatás hozzávetőleges helyét műszeres segítség nélkül, térkép alapján is fel kell ismernie a régésznek. A terepen végzett kutatás eredményeit pedig már a helyszínen, az ott elvégzett megfigyelések, és mérések alapján kell a térképen rögzítenie. A terepviszonyok minél pontosabb megőrzését nem csak az ásatás megismételhetetlen volta indokolja, hanem a befejezése után megépülő műszaki létesítmények jelentős tereprendezéssel járó kivitelezése is.

4. 3. A térkép, mint a régészeti elemzések eredménye

A terepi munkát követően kerül sor az ásatás során napvilágra hozott objektumok és leletek vizsgálatára. Az egyes lelőhelyekre vonatkozó adatok összevetésével nagyobb területek, hosszabb időszakok történéseinek elemzésére nyílik lehetőség. A régész megfigyeléseit, következtetéseit nem csak szöveges formában adja közre, a legtöbb esetben eredményeit valamilyen térkép segítségével összegzi.

Ezekről a térképekről elmondhatjuk, hogy valódi tematikus történelmi térképek, nem úgy, mint az M0-ás útgyűrű ásatása kapcsán tárgyalt térkép. Az ábrázolni kívánt jelenségek alapján nagyon különbözőek lehetnek, melyeknek megfelelően eltérő módszereket használnak ezek bemutatására. Vannak közöttük elterjedést, vándorlást, fejlődést, kereskedelmet, közlekedést ábrázoló térképek, melyek a céltematikától függően alkalmazzák a jel-, felületi-, a pont- vagy a mozgásvonalak módszereit.

E színes sokféleség bemutatása azonban szétfeszítené a jelen írás műfaji kereteit, de a sokféleségen belül tapasztalható hasonlóságok és hiányosságok mellett szó nélkül elmenni igen nagy hiba volna, vegyük hát röviden sorba ezeket.

Az itt felsorolt hibák gyakori előfordulásuk és közös vonásaik révén következtethetünk arra, hogy közös tőről fakadnak, ami nem egyéb, mint az, hogy a régészképzésben a térképelmélet sok más szabályaihoz hasonlóan a tematikus térképek szerkesztésének gyakorlata sem kap helyet.

Számos példát sorolhatnék fel olyan térképre, amely magán viseli a fent említett jellemző hibák nyomait. Elismerem azt is, hogy ezáltal nem csak a hibák felismerését könnyítem meg, hanem elkerülésüket is előmozdítom. A térképek puszta bírálata, a helyes, a követendő jó példa megnevezése nélkül akár lázadó, elégedetlenkedő magatartásnak is tűnhet. Ezért inkább a dicséret szavaival élve ajánlom minden érdeklődő régész figyelmébe a Kartográfia Vállalat Történelmi Világatlaszának térképeit, azok közül is elsősorban azokat, amelyek az őskort mutatják be, és alapvetően a régészek munkájának eredményeiből születtek.

 

5. A térkép helye a hazai régészetben

Az előző fejezetben leírt problémák megoldása nem korlátozódhat csupán a régészek kezdeményező készségére, személyes megfelelni akarására, csak átfogó intézményi keretek között képzelhető el. Ezen intézményi keretek, és a hazai régészképzés ismertetésén túl a gondok megszűntetése érdekében teendő lépésekről is ejtünk néhány szót ebben a fejezetben.

5. 1. A térkép régészeti felhasználásának története

A régészet, mint láttuk, a történelemtudomány segédtudományaként jött létre, így megszületése óta a bölcsésztudományok körébe tartozónak számít. E tudományok köréből a történettudományt, nyelvészetet, oklevéltant, felirattant, éremtant, címertant, művészettörténetet, néprajzot használja segédtudományként, ugyanakkor számos, a természettudományok körébe tartozó tudományágat, mint a geológiát, földrajzot, csillagászatot, geodéziát, geofizikát, fizikát, botanikát, kémiát, matematikát, vagy az anatómiát is segédtudományának tekinti. Ezen egymástól távol eső tudományágak módszereit ügyesen ötvözi egybe, és eredményei alapján néha merész következtetéseket von le. Segítségükkel olyan térben és időben megmutatkozó tényállásokat vizsgál, olyan nyomokat keres, melyeknek nem csupán meglétük, de térbeli jellemzőik is fontos szerepet játszanak a régészeti jelenségek helyes értelmezésében. A térképet, mint a térbeli jelenségek bemutatására leginkább alkalmas eszközt, a régészet igen gyorsan és eredményesen építette be mindennapi gyakorlatába.

Magyarországról az első, régészeti forrásként is használható térképeket Marsigli készítette a XVIII. század elején, melyen számos ősi földvár és egykor volt római erődítmény is bemutatásra került. Az első magyar, aki az első, méréseken alapuló régészeti felvételezést 1747-ben, Brigetio akkor még a felszínen látható romjairól elkészítette, Mikoviny Sámuel volt. Az első régész, aki az 1850-es évek során léptékkel ellátott tájképeket és helyszínrajzokat készített ásatásairól, Érdy János (1796-1881) volt. Mégis, a térkép feltárásokon történő használatának általánossá tételében legfőbb szerepet Rómer Flóris (1815-1889) játszotta. Hasonlóan kiemelkedő a szerepe Posta Bélának (1862-1919), aki a századforduló táján lezajlott vasútépítésekkel kapcsolatos leletmentő feltárásnak térképére a vasút nyomvonalának kitűzési pontjait is feltűntette. Úttörő munkásságuk ellenére a két világháború között még mindig csak a szakma élvonalát képviselő régészekre jellemző az ásatási térképek készítése.

A régészeti lelőhelyek térképezésére az első főállású földmérőt 1928-ban alkalmazta a Magyar Nemzeti Múzeum Szalay Ákos személyében. Az ő nevéhez fűződik az első módszertani tankönyv az ásatások felméréséről. A második világháborút követően Seitl Kornél immár az országos alappont hálózatához csatlakoztatja helyszínen készült térképeit, az előkerült leletek szintezésénél a tengerszint feletti abszolút magasságokat is megadja.

Az 1980-as évektől egyre többen próbálkoznak meg a számítógépek által nyújtott előnyöknek a régészet területén történő hasznosításával. Napjainkban a térképek ásatáson történő felhasználása már általánosan bevált gyakorlatot jelent. Az ásatások térbeli adatainak rögzítésére és kezelésére egyre több térinformatikai alapokra épülő kísérletezéssel találkozhatunk, mint például a jelen dolgozatban is tárgyalt megelőző feltárás.

5. 2. A régészet térképekkel kapcsolatos országos intézményei

A sok lelőhely és a sok régész munkájának adatait összefoglalni és feldolgozni már csak országosan szerveződő intézményi keretek között lehetséges. A mai Magyarország terültének csupán 13%-áról rendelkezünk, főleg terepbejárások szolgáltatta, elegendő adattal a régészeti szempontból fontos területek elhelyezkedését illetően. Ezek az adatok a Nemzeti Múzeum Régészeti Adattárába futnak be, mint országos hatáskörrel rendelkező intézménybe. A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében történik az adatok feldolgozása. Itt szerkesztik a Magyarország Régészeti Topográfiája című kiadványsorozatot, amelynek eddig 9 kötete látott napvilágot, valamint itt építik a régészeti lelőhelyek számítógépes adatbázisát, mely a nyilvántartásukat lesz hivatott megoldani.

Országos hatáskörrel rendelkező intézményként még a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt kell megemlítenünk, melynek törvény által kirótt feladata a régészeti örökség védelme, valamint a régészeti feltárásokkal, lelőhelyekkel kapcsolatos nyilvántartások vezetése.

5. 3. A régészképzés helyzete Magyarországon

A régészképzés Magyarországon 1869-től indul meg Budapesten, Rómer Flóris kezdeményezésére és irányításával. Második a sorban a Kolozsvári Egyetem, ahol 1908-ban és 1911-ben Posta Béla igazgatósága alatt indítanak régészeti szaktanfolyamot. Az ország trianoni felosztása után Kolozsvárról Szegedre települ az egyetem, itt mind a mai napig folytatódik a régészképzés. Hazánkban, 1994-ben, a Szombathelyen működő Berzsenyi Dániel Főiskolán indult el a régésztechnikus képzés. Az oktatás homlokterében az ásatások gyakorlati megvalósulása során nélkülözhetetlen ismeretek megszerzése került.

A térképészeti ismeretek oktatása a két egyetem tanrendjéből teljesen hiányzik, ami első sorban a bölcsész- illetve természettudományok külön egyetemi karokba történő különülésével magyarázható. A térkép gyakorlatban betöltött szerepe miatt a Főiskola tanrendjébe szervesebben épül be a térképhasználat oktatása, így akár az is megtörténhet, hogy a technikus képzettebb ezen a téren, mint az ásatást vezető régész. Ezen hiányosságokat a régész csak a gyakorlatban szerzett tapasztalatok során, vagy egyéni tudásszomjának csillapítása révén pótolhatja.

Nyilvánvaló, hogy a visszásságokra megoldást nem az egyéni törekvésekre kell alapozni, hanem az egyetemi karok és tanszékek szorosabb együttműködésére. Miként a meteorológus, geológus, vagy geográfus hallgatók számára megoldott a térképelmélet alapjainak oktatása a térképtudományi tanszék által, megoldható lenne a régész hallgatók esetében is.

Remélem, hogy a dolgozat eléri célját és segít világos és átfogó képet alkotni a térképek – és némiképp a térinformatika – sokrétű felhasználási lehetőségeiről a régészet területén, valamint segít meggyőzni az erre illetékeseket, hogy a térképelmélet oktatásának bevezetése a régészképzésbe ép olyan fontos, mint maga a térkép a gyakorlati régészetben.


Irodalomjegyzék