4.1.2.2 Franciaország

Az elméleti kartográfia terén Franciaország és Németország között továbbra sem volt élénk kommunikáció, ugyanakkor gyakorlati kartográfia eredményeit kölcsönösen figyelték. A kommunikáció hiánya ellenére volt néhány erôs hasonlóság az alapfelfogásban, ami azt mutatja, hogy a Lehmann nevével fémjelzett paradigmát a kor általános követelményei, feltételei is formálták, így nem lehet teljesen különutas fejlôdésnek tekinteni. Közös vonás volt, hogy a szintvonal korai felfedezése ellenére a vita itt is a csíkozás problémáira szorítkozott. Ez abból fakadt, hogy a szintvonalas ábrázolást önmagában a francia katonai körök sem tekintették kielégítônek, mert a lejtôviszonyokat nem mutatta be közvetlen szemléletességgel. Eltérés mutatkozott viszont azon a téren, hogy Franciaországban a csíkozás megrajzolásában a szintvonalak nagyobb szerepet kaptak, mint ebben az idôben Németországban és a Monarchiában. A francia mérnökgeográfus Benoit megalkotta az úgynevezett negyedelési törvényt ("la loi du quart"), amely hasonló csíkozási módszert eredményezett, mint a Lehmann-féle. Benoit módszerénél a csíkok vastagságát csak kivételes esetekben lehetett megváltoztatni, a megfelelô sötétségi fokozatokat a csíkok egymástól való távolságának variálásával lehetett elérni. A csíkok közti távolság megállapítása a szintvonalak alapján történt, amit a két szomszédos szintvonal közti legrövidebb távolság egynegyede adott meg. Ezt a módszert Francois-Nicolas-Bénoit Haxo tábornok (1774-1837) 1822-ben továbbfejlesztette: Három lejtôkategóriát különített el. Az elsô lejtôkategóriát (10°-ig) teljes mértékben a negyedelés törvénye alapján ábrázolta, ugyanúgy, mint a következô kategóriát (45°-ig), de itt már variálta a csíkok vastagságát. A nagyon meredek lejtôket (45°-ig) sűrűn megrajzolt idomszintvonalakkal mutatta be. Ez az eljárás tehát a csíkozásnak és szintvonalábrázolásnak egy sajátságos kombinációját képezte.
A problémát mégsem ez jelentette, hanem továbbra is a felsô és ferde megvilágítás kérdése. A két párt között a vita 1817-ben lángolt fel újra. A felsô megvilágítás hívei Berge tábornok és Chevalier Bonne, a ferde megvilágításé pedig Lous Pussant ezredes és Chrestien de la Croix, a külügyminisztérium topográfiai osztályának a fônöke voltak. A vita minden szempontból magas szinten folyt, a vitairatok közvetítése a két párt között a hadügyminiszteren keresztül történt. A ferde megvilágításról a franciák már ekkor elmondtak szinte mindent, amit a német irodalom csak évtizedek múlva. Paradox módon a felsô megvilágítás egyik híve, Bonne tábornok fejtette ki azt a gondolatot, hogy a ferde megvilágítást, ugyanúgy, mint a felsô megvilágítást, matematikai alapokra kell helyezni. A Dépoˆt de la guerre által összehívott bizottság, amely Franciaország topográfiai térképének domborzatábrázolását vitatta meg, úgy döntött, hogy a csíkozást szintvonalakkal kell kombinálni, de azok megrajzolása nélkül, a csíkok közti közzel csak közvetve ábrázolva. A csíkok megrajzolása a negyedelés törvénye szerint történt. Ezzel még nem dôlt el a vita a lejtôcsíkozás és az árnyékcsíkozás hívei között, mert a bizottság nyitva hagyta azt a lehetôséget, hogy a negyedelés törvénye alapján megrajzolt csíkokat a ferde megvilágítás figyelembevételével variálják. A hadügyminiszter döntötte el az ügyet, mikor megparancsolta, hogy a rézmetszésnél a Bonne által kidolgozott lejtôcsíkozást, azaz a felsô megvilágítást alkalmazzák.




Vissza a Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék kezdőlapjára!